Mert szeretjük Ványát, szeretjük Csehovot, a klasszikus darabokat, szeretjük az átgondolt előadásokat, a jó színészeket, az intelligens rendezést. Szeretjük azt is, ha határon túli, méltán híres és számos díjjal kitüntetett produkciókat láthat a budapesti közönség.

Really szerettük tehát a Kolozsvári Állami Magyar Színház vendégjátékát, Andrei ªerban Ványa-rendezését, ami a klasszikus szöveget alapul véve „hagyományos” színház, erőltetett interaktivitás és performansz-betétek, a szöveg jelentősebb átirata, a látványvilág, így a jelmezek modernizálása nélkül, ám ötletes térkezeléssel. ªerban a teljes színpad használatán túl az egész nézőtérre terjeszti ki az előadást: nemcsak a nézők üres széksorait tartoznak ebbe bele, karzattal, páholyokkal együtt, hanem a négy oldalról egész a mennyezetig futó létrákkal és csirkeketrec oszlopokkal körülvett színpad háromdimenziós egésze is. Ennek közepébe zárja be a „külső keretből” átültetett közönséget, jelen/létünkre szabva az egyre szűkülő csehovi életteret. Ebben a kilátástalanul tágas, sötét tónusú szűkösségben szabadulnak fel az egymást lélektanilag hiteles ritmusban váltó dialógusok és monológok hordozta indulatok, érzelmek a középső kert esőáztatta saráig juttatva minden szereplőt. Ez a kert, annak „művelése”, a munka maga, csak néhány bizonytalanul őszinte pillanat erejéig nyújt mindent feledtető életcélt és -teret, enyhet adó megtisztulást.


Az alaposan kidolgozott motivációhálón, kibontott jellemrajzokon, összejátszó metaforákon, visszatérő motívumokon látszik az anyaggal való munka, a közös olvasás, értelmezés, a szerepek mindegyikéért megdolgoztak a színészek. Minden figura tág érzelmi skálán mozog, az elvágyódás, tehetetlenség, menthetetlenség állapota a szamovárból fogyasztott tea vagy az üvegből meghúzott vodka és bor után egész más formát ölt bennük kontrollált önmagukhoz képest, és felvillantja a figurákban mélyen lakozó, tudott illetve tudni nem akart ellentmondásokat.
Asztrov gúnyos megjegyzései és tudományos előadásai, Jelena hidegfejű kérdései és unott magakelletése, Szerebjakov öntömjénezése és üzleti tervei, Szonya reményteli várakozása és reményvesztett lamentálása sorra közvetlen a közönségnek szegeződnek; ha lenne éles töltény Ványa pisztolyában, a néző füle mellett süvítenének el a golyók, mint ahogy a székek között is minden további nélkül átvágnak a feldúlt vagy éppen a többiekre és az emberi jellem általános vonásaira reflektáló szereplők.

A néző így négy fal közé zárva ugyanúgy részese a „falusi élet” közösségének és szemlélője a szétesés állandósulni látszó folyamatának, mint az „érintettek” maguk: legyen szó szerelemről, gazdaságról, tudományról, mindenki ugyanazokat a köröket futja a változatlan környezetben. Ezen sem a hazaérkezők, a németet, angolt és néha franciát keverő unott Jelena és cinikus férje, Szerebjakov, sem a részegen krétával női ciciket rajzoló Asztrov, sem a mackósan tisztafejű és önérzetes Ványa, sem a gyermeki naivitással kezét tördelő Szonya, sem az úri hölgyet mímelő nagymama, és a józan beletörődéssel kommentáló, tyúkokat etető cseléd sem képes változtatni, ki tudja hányadszorra járva végig a belül már oly sokszor megtett köröket. Mintha az amúgy élő bezárt szárnyasokhoz hasonlóan mindenki egy ketrecben mozogna, illetőleg hely hiányában várakozna, hogy végül könnyek helyett esőáztatva búcsúzzon a változás lehetőségétől, az elutazó látogatóktól, valamint Asztrovtól, aki némán utasítja vissza a párás szemüvegű Szonya által felé nyújtott kapukulcsot.


A jelenetek dramaturgiája, egymásutánja ugyanolyan átgondoltsággal van megszerkesztve, mint a tér és a koreográfia – nem találni hibát a kompozícióban és koncepcióban, mint ahogy a Nemzeti mennyezetéről lassan leereszkedő majd visszahúzódó csillár artisztikus és törékeny, mégis súlyos szimbólumában sem.

Ennek ellenére vagy éppen ezért megfordul az ember fejében, hogy hogyan működhet, milyen lehet az előadás, ahol a tér maga ennyire fontos szereplő, az eredeti helyszínen? Több vajon a sár és a szélsőség? Több az ellentmondás és a nyitott kérdés? Marad több a lassan meginduló, ám vastapsba foglalt elismerésnél? Annál, hogy „really”?


További információ itt.