Régi vágyam teljesült tegnap: egyedül nézhettem meg egy kiállítást. Egyéni szervezésnek köszönhetően se teremőr, se emberek. Csak képek: sok, sok kép. „A megragadhatatlan maradás” című, legújabb Frankl Aliona kiállítás a Millenáris Piros-fekete Galériájában látható.

A tárlat furcsa, kacskaringós címét nem magyarázzák egyértelműen a képek: csak gondolatébresztőként nyújtanak segítséget. Félbe maradt szerelmes levél, angyalszárnyak, falevelek, különleges fények. Jobb esetben. Rosszabb esetben egészen absztrakt alakzatok, nehezen értelmezhető fénykompozíciók. 

A cím alapján tapogatózhatunk, aztán vagy sikerül kihámozni belőlük valamit vagy nem. A kiállítás legkülönlegesebb alkotásait középen találjuk: a fotóművész elveszettnek hitt családi fotóalbumok negatívjait tárja a látogatók elé. A képek egészen különös hangulatot árasztanak: balatoni móló, nyugágy, a Lánchíd, babakocsi, kerti ebéd. Mindez negatívokon olyan hatást kelt, mintha egy sosemvolt világot akarna megmutatni. Láthatatlan alakok és éles kontúrvonalak egyszerre bontakoznak ki a szemünk előtt. 

Az arckifejezések elképzelése (is) fantáziánk dolga, csakúgy, mint a napszak, a színek megfejtése, amitől egészen egyedi élmény nézegetni őket.
A negatívokon girbegurba betűkkel írt, régi emlékkönyveket idéző, naiv sorok olvashatók. Kiegészítik az emlékfoszlányokat, előhívják a sajátjainkat? Talán..

A piros-fekete terem és a megvilágított fotók mégis színt csempésznek a sötét őszi délutánba és még az is eszembe jut, hogy vissza kellene jönnöm újra, hátha közelebb kerülök a „megragadhatatlanhoz”.