Shakespeare örök. Mindig aktualizálható és megunhatatlan. Ilyen a Szeget szeggel is.Fedett zenekari árok, amin víz áll, rajta téglák és a téglákon pánikszerűen menekülni vágyó, ám röghöz kötött patkányok. Ezt a csatornalétet emeli ki és viszi végig az előadáson Radoslav Milenkoviæ, román rendező. 

A történet érthető, Bécs városának hercege (Kaszás Géza), átadja a hatalmat egy időre a helytartójának, Angelonak (Fandl Ferenc), aki maga a megtestesült jóság, ám barát ruhában visszatérve elvegyül a nép között, és szemmel tartja az eseményeket. 

Pontosabban mindenkit dróton rángat, igazi bábművészként.
Ugyanis az elavult és feledésbe ment törvényeket, mint a ne paráználkodj, a helytartó néprettentő módon akarja feléleszteni, úgy, hogy kivégez egy ifjút (Chajnóczki Balázs), akinek kedvese már látványosan másállapotban van. Persze a fiúnak van egy épp most kolostorba készülő szépséges húga, Izabella (Fabók Mariann), akinek a szűzi testéért megkegyelmezne a farizeus Angelo, ám szerencsére minden időben a Herceg tudtára jut, és innen kezdődik el ördögi játéka. 

Mindenkit manipulálva büntet a törvény szerint, ám a leghumánusabb módón, és mégis úgy, hogy élete végéig vezeklés maradjon tette.
Angelot kötelezi, hogy fiatalon arcátlan módon cserbenhagyott menyasszonyát elvegye, Claudiot szintén, hogy családot alapítson, Izabellát, aki irtózva a szexualitástól a kolostorba menekült volna, és bátyját is hagyta volna meghalni, hogy megőrizze tisztaságát, feleségül veszi. 

A helyenként kissé kaotikusnak tűnő dialógok után Shakespeare zsenialitásának köszönhetően, a Herceg rezonőrként összefoglalja a történteket, reflektál rá, ironizál, mindezt persze papi álruhában. Ez az egyik sarkalatos pont a drámában és az előadásban is, miért mindig pap az, akinek hinni kell és lehet, miközben ők manipulálnak mindenkit.

Gyönyörű és fájdalmasan éles társadalomkritika ez, melyből Kaszás Géza alakítása elementáris erővel táplálkozik, és a megoldásnál ördögi kacajban és groteszk mulatságban tör a felszínre.

A rendező kreativitását dicséri, az a jellemábrázolási mód, hogy ki lép bele a vízbe, illetve a csatornába önként, és kit löknek bele, illetve kik azok, akik szinte csak ott közlekednek. A dráma vége elvileg happy end, még ha kissé torz is a mosolyunk, a rendező értelmezése mégis itt nyilvánul meg a legőszintébben, amikor a szép szende Izabellát önként és zokogva, fején mirtuszkoszorúval, a csatornába fekteti. Ugyanis ő a legbűnösebb és a legmocskosabb. 

Ártatlanságát, látszólagos tisztaságát többre tartotta, mint a testvére életét. Ennek megható komplementere, a kilenc éve fogságban tartott, alkoholmámorban úszó, piszkos, bűne mindmáig tisztázatlan rab (Szegedi Dezső) reakciója, a szabadság lehetőségére. Szétnéz a „tiszta” világban, és visszarohan a cellájába, visszaveszi a bilincseket egy hisztérikus sírás-nevetés közepette, mert ő az egyetlen valóban őszinte, bűntelen és látó figura, aki nem lép bele a csatornába.

Az előadás tempója is tökéletes lenne, ha Angelo monológjainál nem kellene órákat várnunk, a hihetetlenül feltüzelt, szenvedéllyel teli mondataira. És talán tudnám sajnálni, Izabellát, vagy legalább is megpróbálnám megérteni, ha szélesebb palettát kapott volna ez a nőalak. Fabók Mariann hangja nem tükrözi a figura lelkiállapotát, az erőszak elől megmenekült riadt „világgá kiáltom”ja, csak egy kifulladt fiatal lány hangján át szólt. 

Nüánsznyi pontatlanságok (a második felvonásban elfeledkezett az író és a rendező együttesen Tekerinéről, Máhr Ági, és ráadásul a tapsrendből is kimaradt), a színpadtechnika maximális kihasználtsága (forgószínpad, zsinórpadlás lehetőségei), színes modern jelmezek és egy „láttató” előadás.
Tömör, érthető világos, ugyanakkor szimbolikus, gondolkodtató, és kritikát mondó produkciót láthat mindaz, aki ellátogat Miskolcra, és meg mer mártózni a nagyszínpad csatornájában a patkányokkal.