Lehet-e filozofikusan táncolni az emlékezés jelmezében? Játszani az idővel, a térrel, mint két testvérrel kik „háborúban” vannak egymással? Egy elveszett pillanat, egy elveszett mozdulat, egy elveszett ember megidézése, a múlt ködéből „kitáncolva”?
Veszteség és emlékezés. E furcsa verbális duó annyira érdekes, hogy mélyebbre kell ásni, amíg felszínre nem tör a válasz. Ember formájú szívlapát kell hozzá, hogy a múlt a jelenhez tapadjon, s a jövő tanuljon belőle. Érdekes, keleten az emlékezés teljesen más, mint nyugaton. Az emlékezés mindig tettekben nyilvánul meg, a különféle rítusok, ünnepek mindig a felszínen tartás gesztusai, legyen az szakrális vagy profán.
Ezért hívják ott az emlékezést örökkévaló pillanatnak, mert sem múltja, sem jelene nincs. Csak jövője. Emlékezz a jövőre – így nevezik. A Kidd Pivot együttes például azt feszegeti, mi legyen az első világháborús veteránok emlékével, ami már lassan a felejtés ködébe vész? Fontos? Valakinek biztosan, ha személyesen érintett, talán összefügg a mi életünk múlásával, a jövőbeli rokonaink emlékezésével – ránk. Az előadás maga olyan, mint egy pénzérme két oldala. A tánc, mint elveszett cselekvés, valamint a veteránok emlékezete körül forog. Lost in action, a harcban elesettséggel, s másik oldalon az elveszett akcióval, mint a test mozgásának jelen-múlt filozófiája. Magában a táncban, Crystal Pite szerint, egy mozdulat, egy gesztus is elfelejtődik, ha nem idézik meg, hacsak nem idézik fel az eltört momentumok részleteiből – ismétlések, repetíciók által.
„Az előadásban párhuzamot szerettem volna vonni a veszteség és a tánc mint folyamatos megsemmisülés között. Nagyon hasonlóak, hiszen a tánc csak a jelen pillanatban létezik, egyszerre épül és pusztul el, másodpercek töredéke alatt. A tánc megsemmisülése mellett pedig a világháborús veteránok és az emlékeik, illetve az emlékezetük eltűnése is foglalkoztatott.
Ez egy nagyon nehéz vállalkozás volt számomra, hiszen fogalmam sincs, hogy milyen katonának lenni, a saját bőrömön megtapasztalni a háborút. Nem is annyira megérteni akartam - hiszen ezt kívülállóként nem lehet -, mint inkább a táncot használni a megértés eszközeként olyan dolgokkal kapcsolatban, mint küzdelem, dicsőség, vagy éppen a kimerültség. Ez a darab sokkal inkább szól az ehhez a témához való viszonyunkról, mint magáról a dologról. A saját félelmeim és a tárgy iránti alázatom révén próbáltam megragadni ezt a nehéz témát, de bárkinek, aki ezt próbálja feldolgozni, hasonló félelmekkel és nehézségekkel kell megküzdenie”.
Sosem ültem olyan előadáson ahol piros balett padló vöröslött volna előttem. Ráadásul a háttérben is karmazsin színű függöny. Vértenger, talán az egyiptomi tíz csapás emléke, vagy elburjánzott piros pipacsokkal teli rét? Vérmező. Félhomályban hét tundra kabátnak álcázott ember. Beszédfoszlányok a térben, a kezdés is hihetetlenül erőteljes felütéssel robban. Egy ember kivetkőzik a kabátból s magából, mint mi sokszor. Rossz helyre tévedünk, s megszúrjuk egymást szavakkal s utána nem tudjuk meg nem történtté tenni csak bocsánatkérés-emlékezéssel. Egy fekete bőrű táncos guminál is rugalmasabb tekevényezése a földre hull. Élettelen. A három másik férfi lánc-repetíciójából s legato-szerű folyamatos, letisztult mozgásfrázisok többszöri ismétléséből „hullik ki, talán egy elfelejtett hős? A mozgásfrázis variációi dinamikusak, mint egy bomba. De egy másik táncos rálépett az aknára. Felélesztik. Életet adó tenyér a mellkason, feltámadt test újból a repetícióban, addig, míg egy másik nem esik el. Ilyen a háború minden korban, élet s halál sinus hullámon.
S ilyen a harc szavakkal, mérget s bombákat stimuláló elcsúszott emberi kapcsolatainkban is. Így jelenhet meg kicsiny szigetként a pas de deux-kben a szerelem, a légies könnyed emelésekkel tűzdelt gravitációt is kinevető esések puhaságában. És ami már a darab közepénél feltűnt - a test energiáival való tökéletes bánásmód – nem lihegtek a táncosok! Ez is valamiféle belső fegyelem, a koncentráció erőteljessége. A másik oldal, a tánc elveszettsége” humoros improvizációkban, az előadók saját interpretációjában „ok, kezdjük újra”, „Állj, állj, te mindig az információt hibáztatod” - maga a mozgássor felépítménye teljes szerkezetében látható. Szoborszerű építmények épülnek, majd le is bomlanak. Az előadásban az erőszak, poézis, expresszió hármassága és mégis könnyed eleganciával előadott puhasága bámulatos. Már az elején átsütött bennem a test minden részletének kihasználása, kicsavart végtagok és a törzs érthető párbeszéde. Ez tiszta William Forsythe „hatású” koreográfia, fizikumot nem kímélő kontakt tánc elemekkel.
Crystal Pite valóban nem kíméli a táncosait. De magát sem. Szólójának dinamizmusát, lágy költészettel párosítva a férfiak is megirigyelhetnék. Transzponált Forsythe-i elemekkel, a véráztatta földet, mint befogadó közeget mégis virágos rétté tudja változtatni. Maga az együttes dinamizmusából az itthoniak is tanulhatnának. Helyenként hasonló „agresszív” tánc kifejezőerejében Catherine Diverres mozdulatai köszönnek rám, ezt a fajta dinamizmust hiányolom a hazai kortárs tánc előadásokból. Örülök, hogy nem hagytam ki ezt az estét.
Az 1970-es születésű kanadai Crystal Pite táncos karrierjét a Ballet British Columbiánál kezdte, ahol 1990-ben koreográfusként is bemutatkozott. Készített darabot a Netherlands Dance Theatre, a Ballett Frankfurt, a Les Ballets Jazz de Montreal számára ugyanúgy, mint független tánccsoportok részére is.
1995-ben Clifford E. Lee Koreográfiai díjat kapott, 1996-ban csatlakozott a William Forsythe vezette Ballett Frankfurt társulatához, ahol alkotóként és előadóként is dolgozott. A Kidd Pivot társulatot 2001-ben alapította meg, amikor visszatért Vancouverbe. Mit is jelent ez a rejtélyes Kidd Pivot, talán ars poeticát?: A "pivot" támpont, sarokpont. Eszmei tengely, egy speciális, a táncos nézőpontját megváltoztató mozdulat, a "kidd" pedig a rosszfiús hévre, vakmerőségére, bolondozásra, heccre utal. 2004-ben pedig neki ítélték a Bonnie Bird észak-amerikai koreográfiai díjat. 2005-ben az együttes megkapta az Isadora Duncan Díjat.
