A Nézőpont Színház Shaw-féle Szent Johannája a „johannaságot” kutatja. Bartsch Kata személyében meg is találta a megfelelő címszereplőt, de az előadást a közönség máglyára fogja vetni, nem eretnek eredetisége, hanem következetlensége, kiforratlansága miatt.

Hargitai Iván rendezése megkettőzi Johanna alakját a darabbéli figurára és az őt alakító rendezőnőre, aki „szent” meggyőződéssel rúgja fel a hat hétnyi Jelinek-próbát, a díszletbe, reklámba fektetett tőkét, nem utolsósorban pedig a társulat egy részének akaratát.

Az eredeti Shaw szöveg tehát végig színház a színházban: a hosszúra nyúló expozícióban a darabok közti választás miatt dúlnak az indulatok a saját nevüket használó színészek, tehát a Nézőpont Színház tagjai között, a Szent Johanna falusi párbeszédeit széttördelve, elharapva, ironikusan idézőjelbe téve. Ez a darabosság azonban, főként a „Jelinek” ízléstelen rózsaszín, bulizós jelenetével kaotikusnak és őszintétlennek hat: a „színészkedés” lerí a színpadról, holott épp a „valóságot”, a hiteles emberi kapcsolatokat és válságot kéne eljátszania Ányosnak, Katának, Ádámnak, Tündének, Teklának, Gábornak...

A lezser artikulációjú káromkodások és piszkálódások elnyúló feleslegességét csak tetézi a nem kifejtett kontraszt a Jelinek darabhoz képest, amiről semmit sem tudunk meg. Csak valami általános és néhány félmondatnyi érvelés hangzik el a művészet céljaival és a minőséggel kapcsolatban, ami azon túl, hogy Magyarországon a Nobel-díjas szerzőnő drámaíróként szinte egyáltalán nincs a köztudatban, vitatható álláspont, hacsak nem a „klasszikus” versus „kortárs” vitában való állásfoglalásról van szó – az előbbi javára.


De hogy végeredményben miről van szó, nem derül ki, mint ahogy a rendezőnő és a társulat útkereséséről szóló keret egésze is csak az első részben hangsúlyos és követhető. A szünetig azonban, eltekintve a kezdeti káosztól, szép, tiszta jelenetek is születnek belőle egy-egy komoly négyszemközti dialógus formájában, melyek mindegyike az elkötelezettségről, kétségekről, mondanivalóról folytatott meghitt párbeszéddé képes alakulni. Ezek ügyesen áramoltatják egymásba a két Johannát, és a nézőt képesek az alkotási folyamat, a mű megszületésének tanújává avatni, mint ahogy erre a zenei betétek is elegendő alkalmat adnak.

A dalok többszólamú, kántori minősége a gyakran szándékosan hanyag verbális teljesítmény kontrasztjaként különösen tisztán szólal meg, és gyakran szolgálja a keretcselekmény illetőleg a Johanna történet szereplőinek egymásra találását, összefogását. Ilyen a Dunois-t játszó színész meggyőzése szerepe fontosságáról, vagy a harci jelenet, amely szöveg nélkül, esőkabátos koreográfiával és ének-hangkollázzsal meséli el a háború fanatizmusát, könyörtelenségét, a katonák kihullását a töretlen menetelő sorokból és bajtársi kitartásukat. Az ilyen átgondolt, valódi színházi tudásra épített ötletek még az olyan közhelyesebb elgondolásokat is képesek felülírni, mint a király felöltöztetése pálcikák közé fogott baseball-sapkával és mosollyal, vagy a narkós tombolás a királyi táborban metál-disco-zenére.

A sikeres „Shaw-show”, melynek imént említett zenei anyagában az „angluska” és „franc” „bocsok” közti viszályról szóló dalszövegek nem eldönthető módon gyerekesen, bugyután, korunkbeli gagyiként vagy szándékosan ironizált mítoszként hatnak, a második részben néhány aláfestő zeneszámra sorvad. Itt a keret is csak a színészek valódi neveinek véletlenszerű automatizmusnak tűnő átkapcsolásaiban érhető tetten, de nincs már a „próbafolyamatot” – vagy időközben előadást, hiszen mintha az egész Nézőpont produkció a próbafolyamat előadássá alakulását követné – megtörő dialógus.

Összességében a második rész a látványra, a jelmezek a szürke díszlettel harmonizáló kontúros, geometrikus esztétikájára helyezi a hangsúlyt, néhány ponton kínálva csak nyelvi és képi finomságokat, például a kivetített Bosch festményekről visszaköszönő, lakozott körmű férfiak lakomája, vagy a röfögő, kotyogó szörnyekké vedlő ítélőszék jelenetében. Ez viszont kevés ahhoz, hogy a technokrata yuppieknak ható zakós-álarcos esküdtszék ítéletét kettősként, a rendezőnő bukásaként is tudjuk értelmezni, főleg annak fényében, hogy a darab végigmegy.

A Shaw korában oly vitatott hosszú epilógusban még felvillan a társulat karikírozó, ellenpontozó tehetsége, így Bartsch Kata Oscar-átadást mímelő beszédében, miután egy szőke parókás „titkárnő” mikrofonba olvasva hirdeti ki Johanna szentté avatását. Az immáron „szent” színésznő felénk intézi a kérdést: „Akarjátok, hogy csodát tegyek?”

A színészek e téren megtették a magukét. Egyéni adottságaikkal több szerepet játszva is fel-fel tudtak villantani motivációkat, viszonyrendszereket, a koncepcionális sokszínűség és zavar ellenére; Bartsch Johannája pedig egy a gyermeki naivitás, ártatlan ártalmatlanság, akaratosság és a női hisztéria, bizonytalanság, hűség, odaadás, gőg közt ingadozó, sértődékeny, mozgékony, szavakat elharapó, olykor hadaró „szentjohannakata” egyéni, érdekes értelmezése.

Mindez viszont annak ellenére, hogy az egyáltalán nem középszerű vagy értéktelen előadásban láthatóan sok a munka, az akarás és a mondanivaló, kevés lesz ahhoz, hogy a közönség visszatapsolja majd a szentet, amikor azt is megkérdezi: „Akarjátok, hogy visszajöjjek?”