Voltaképp abban a kocsmában jöttem rá, hogy az élet lényege a halálról való kérdezősködés, hogy miként viselkedem majd, ha ütött az órám, hogy valójában a halál, de nem is, inkább az önmagamtól való kérdezősködés nem más, mint a végtelenség és az örökkévalóság látószögéből folytatott beszéd...
Koh-i-noor Waldes
Egymásba illő petentjai
…hogy mindez a nagy parádé egy csepp ondóval vette kezdetét, és a tűz pattogásában ér véget, ily szép kezdetekből ily csodálatos végek…
Voltaképp abban a kocsmában jöttem rá, hogy az élet lényege a halálról való kérdezősködés, hogy miként viselkedem majd, ha ütött az órám, hogy valójában a halál, de nem is, inkább az önmagamtól való kérdezősködés nem más, mint a végtelenség és az örökkévalóság látószögéből folytatott beszéd, hogy a halál megoldása már a szépben és a szépről való gondolkodásnak a kezdete, mert az amúgy is idő előtti eltávozással véget érő utunk értelmetlensége felett érzett gyönyör, az önnön pusztulásunknak élménye és élvezete keserűséggel, tehát szépséggel tölti el az embert.
A halál fehér táblára fekete krétával írt levél, a halál elakadt írógép, automata, amely összevissza selejtet gyárt, láthatatlan, ujjatlan, fenyegető kéz, a halál gyorsvonat zuhanása a feneketlen mélységbe, a felrobbant repülőből kiszóródó sok-sok apró figura… A természetellenes halál úgy lebeg felettem, mint egy tengeri teknőc a tengeri sas karmai között…
Csakhogy én magammal szemben is kegyetlen vagyok. Semmit sem könnyítek meg magamnak, ellenkezőleg, állandóan fokozom a bűntudatomat, sőt, ha valami szörnyűség történik a világban, úgy veszem, mintha én tettem volna, vagy mintha rajtam követték volna el... Erre Schopenhauer tanított, ő pedig az indiai filozófiából vette... Látom, amint tarkón lövik az embereket, látom a háborúk ártatlanjait, és az is én vagyok. És az a macska, az a megölt macska is én vagyok. Ha elgázolt kutyát látok az országúton, én vagyok az. A mélységes részvét az oka. Néha megtörténik, hogy szánalomból életben hagyunk halálosan elkínzott kóbor macskákat, az éhezéstől félholtan... Hát nem lenne okosabb agyonlőni őket? Ha egyszer úgyis... Átsegíteni a túlsó partra. Mert ez is feladata az embernek, ha azt mondja magáról, hogy szeret...
És én élvezettel beszéltem a saját síromról, ha itt halnék meg, és ha csak egyetlen le nem rágott csontot vagy a koponyámat temetnék is el belőlem, temessenek a dombon lévő temetőbe, a domb gerincén, mert az a kívánságom, hogy azon a választóvonalon a koporsóm egy idő után essen szét, hogy az, ami maradt belőlem, folyjon szét az esővel két égtáj felé, hogy az egyik felemet vigye a víz a csehországi patakokba, a másikat pedig a patakok hullámain a szögesdróton és határon át a Dunába, hogy tehát világpolgár akarok lenni halálom után is akképpen, hogy a Moldvából az Elbába, onnan meg az Északi-tengerbe jutok, a másik felem pedig a Duna vizével a Fekete-tengerbe, majd mindkét tenger segítségével az Atlanti-óceánba kerülök… csak az a fontos, hogy a koporsót keresztbe helyezzék a sírba, mintha egy háztető gerincére feküdnék…
És én már senkivel sem veszekszem semmiről, és engem már senki sem tud megbántani vagy kihozni a sodromból. Én már paroláztam a végtelenséggel és az örökkévalósággal, engem már nem érint a halál, mert én, jóllehet a világon vagyok, már régesrég meghaltam, csak még egy rövidke szabadságra jöttem ide, mielőtt bevonulok a hamvasztókemencébe…
…Lekapargatom hát körmömmel a tükör másik oldaláról az amalgámot, lassanként szétmállasztom az arcképemet, hogy lépésről-lépésre áttükrözzem az áttükrözhetetlent…
Most nem csak érzem, de biztos vagyok benne, hogy az életnek a dolgok túloldalán levő kataszterében járok az örök élet kataszterében, ahonnan már végképp nincs visszaút. Az örök élet nem más, mint ijesztően szép egyhangúság, amelyben folyton-folyvást ugyanazokat az üveghangú keringőket játsszák. A halál azután olyasvalami, ami engem már nem érint, mert a halál kellemes határ, elég, ha az ember lehajtja a fejé és bemegy oda, ahonnan születésekor kijött… A régi világ már nem távolodik tőlem, ellenkezőleg, szembejön velem… A világ már számomra is elveszett, és én is visszamegyek oda, ahol még sosem voltam…
A kocsma olyan hely, ahol az emberek a szövegeléssel a saját illetékességi körén túlra szorítják ki a halált… Aki kocsmában hal meg, az isten kiválasztottja.
Már Mahler tudta, hogy a Halál egészen furcsa stílusban nyekereg a hegedűn és csakis ezzel képes minket felhúzni az égbe.
...annyi ember ugrott már a mélybe... Most is ott áll egy öngyilkos az öngyilkosok hídján, jön a rendőrkocsi, kiugrik a pszichológus és megafonon szólítgatja... Ne ugorjon le, segíthetnék valahogy? Igen! feleli a híd korlátján álló férfi... Lökjön a mélybe!
Hagyjanak engem itt, mint a sarokba hajított, hasznavehetetlen tárgyat… Ungaretti… aztán a zen… Mi a legszentebb dolog a világon? A halott macska… És miért? Mert már nincs rá szükség… És Lao-ce: Saját porunkkal egyenlővé válni… és az elenyésző test mellett ívül maradni a veszélyen…
Mi a halál? Új csoda, új kaland. Minden más lesz, mint a földön.
Az imagináció és a Michelet-féle fantazmák is elhagytak… annak művészete, hogy az írás által ott legyek, ahol senki sem vár engem… elhagyott a nietzschei ripacskodás, a Schmierenkomödiantentum… és a cicusok elnémulnak és praclijukkal az ágy szélét támasztják és rémülten figyelnek, gyönyörű, kikerekedett szemekkel, úgy néznek belém, mintha egy koporsóban feküdnék…
Halkan, nagyon halkan szól a fülemben Mahler tizedik szimfóniájának befejező része… Adagio nádszálhegedűkkel…
