Egy ismert és elismert újságíró, aki nem szeret beállni a sorba. Jobbágyfelszabadítás a médiában, digitális televíziózás, Kultúrház – többek között ezekről is beszélgettünk Rózsa Péterrel, a Magyar Televízió egyik meghatározó figurájával.
Nem nagyon tudok a Kultúrházról beszélni, mert nincs. A Magyar Televízió vezetésében többen úgy gondolták, hogy a jövőben ez a műsor működjön másképpen, és átalakították. Nem érzem és nem látom ennek az új Kultúrháznak a hatását. Abban a formában, műsoridőben és időtartamban, ahogy a műsor most megy, nem ütőképes. Tíz percben lehet kulturális híreket adni, de nem lehet érdemben beszélni a kultúráról. Olyan ez, mint, amikor egy fűszál kinő a szikes talajon. Valószínűleg nem vesszük észre.
Hozta a „régi”, átalakítás előtti Kultúrház a várt nézettséget?
Általában Az Este nézettségének a felével indultunk. Számokban ez 100-300 ezer közötti nézőt jelentett. A mi feladatunk az volt, hogy ezt megtartsuk és ez sikerült is. Stabil, 150-200 ezres közönsége volt este háromnegyed tizenegykor a kultúrának. Szerintem ez egy nagyon nagy érték.
Miért történhetett meg mégis az, hogy megváltoztatták a műsort?
Nem tudom… Minden műsorra azt lehet mondani egy idő után, hogy vagy kifullad, vagy megújításra vár. Én egyiket sem éreztem a Kultúrháznál. Általában hat hónaponként kísérleteztünk újabb és újabb formai és tartalmi megoldásokkal, próbáltunk alkalmazkodni a vélhető nézői elvárásokhoz, ízléshez. Nagyon jó csapat volt és nem gondolom, hogy a műsor olyan helyzetben lett volna, amely ilyen változtatásokat indokol. Egy hasonlattal élve azt mondanám, hogy volt egy viszonylag nagyra nőtt hajó, amit Kultúrháznak hívtak és sikeresen úszkált a vizeken. Valamiért bevontatták a kikötőbe, szétszedték, csináltak belőle néhány csónakot és kiengedték a vízre. Ez azért nem ugyanaz…
Maradjunk még egy kicsit a kultúránál. Mit gondol a kultúra és a közszolgálat viszonyáról?
Ez egy sokat vitatott kérdés. Szerintem a televízió egy vizuális kultúrcsákány: vizuális hatások segítségével beleveri a nézők fejébe az információkat, de ezek helyén csak az ütésnyomok maradnak meg, az ismeretek elvesznek. Ebbe némi kultúra belefér, de alapvetően nem ez a funkciója. A televíziózás a szabad világban a szórakozás egyik eszköze.
Itt a küszöbön a digitális műsorszórás. Hogyan fogja ez megváltoztatni a tévénézési szokásokat?
Én erre azt szoktam mondani, hogy ez lesz az igazi jobbágyfelszabadítás a médiában. Megszűnik a néző függése a távirányítótól. Az ember ma analóg műsort kap, vagyis akkor nézi, amikor sugározzák. Ha a néző majd választhat, akkor döntéseket hoz. Az kérdés persze, vajon hányan fognak például egy Moliére darabot választani? Valószínűleg nagyon kevesen. Abba az irányba halad ez az egész, hogy a kultúrának egyre kevesebb hely marad. Mégis azt mondom, hogy nem kell lemondani róla. Meg kell építeni a következő nagy hajót és el kell indítani - valószínűleg az áramlattal ellentétes irányba. Fogunk akkora örvényt kavarni, hogy ne legyen ilyen könnyű helyzete az ócska tömegszórakoztatásnak. Még akkor is, ha ez a trend.
Ha hívnák kereskedelmi tévéhez, menne?
Erre nagyon egyszerű a válasz: nem hívnak. Én nem az a típusú ember vagyok. Elég kezelhetetlen és önfejű tudok lenni, nem szeretek túl nagy kompromisszumot kötni. Sokszor álltam már fel szerkesztőségekből és hagytam ott mindent egy pillanat alatt, amikor valami olyasmit akartak, amivel nem értettem egyet.
A médiában töltött közel harminc év nyilván sok emlékezetes pillanatot szerzett Önnek. Mégis, mi az, amit kiemelne: ami miatt érdemes ezt az egészet csinálni?
Mint Kőműves Kelemen – az ember mindig újrakezdi: valami fölépül, majd eltűnik. Valaki csinál egy lapot négy évig és az ötödik évben belebukik. Elindul egy műsor, fut valameddig, majd megszűnik. Talán ez nem is olyan nagy baj. Amit én igazán szeretek, az az élő műsor. Az hoz lázba, hogy van tétje a dolognak: valami születik, ami megismételhetetlen, aminek akkor kell jónak lenni, igaznak lenni. Ebben a szakmában nekem ez a legfontosabb és a legizgalmasabb.
Van olyan televíziós műfaj, amit még nem csinált és kipróbálná?
Olyan műsort csinálnék szívesen, amely követi a folyamatokat, odafigyel arra, hogy mi történik, mi változik. Mondok egy nagyon egyszerű példát: bemutató előtt beszélünk X.Y. rendezővel az új darabról, bemegyünk a próbára, forgatunk, az előadás előtt leadjuk az anyagot. Sajnos senkinek nincs rá energiája és műsora sem, hogy újra elmenjen fél év múlva és megnézze, hogy az a darab milyen lett: szereti-e a közönség, hogyan változott, hogyan alakult a színészi játék stb. Mondhattam volna ugyanezt a példát a közélettel kapcsolatban is. Jó lenne folyamatosan képet adni arról, ami körülöttünk zajlik. Most az van, hogy csinálunk valamit és aztán kidobjuk a szemétkosárba.
Mi volt más az előző rendszerben? Miért volt jó akkor a médiában dolgozni és miért jó most?
Ami jobb most, az a szabadság, az információkhoz való hozzájutás lehetősége, a kockázatvállalás, a verseny és az izgalom. Az előző rendszerben viszont nagyon jól működtek a műhelyek: akárhová kerültem, ott szakmai műhelyek voltak – és most iktassunk ki minden politikai vonatkozást, mert ki lehet iktatni. Beszéljünk csak a szakmáról! Hihetetlen rang volt bekerülni egy szerkesztőségbe, még akkor is, ha egy egészen kis szerkesztőségről volt szó. Én például egy üzemi lapnál kezdtem a pályát. A szakma arisztokratikusan őrizte a minőséget, miközben élhetetlen volt az ország és szenvedtünk, mint a kutya - de az ember csinálta.
Ez az év két díjat is hozott Önnek: tavasszal Déri János-díjat kapott, augusztus 20-án pedig a Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el munkáját. Fontosak a díjak?
Nem. Egyáltalán nem tartom ezt a szakmát a díjak szakmájának. Örülni kell nekik, de tudni kell őket a helyükön kezelni. Ennyi.
Milyen új feladatok várják a televízióban?
Körvonalazódik egy kulturális műsor terve: heti egyszer, főműsoridőben jelentkező adás lesz, amely minden alkalommal egy témát fog feldolgozni. A finanszírozásról és a gyártásról még folynak a tárgyalások, talán januárban elkezdődhet a dolog.
Álmok, vágyak, a jövő tervei?
Ha majd nagyon öreg leszek és borzasztóan gazdag, csinálok egy egyszemélyes rádiót. Az Egyesült Államokban volt ilyen, talán még ma is működik. Bemikrofonoznék egy lakást és 24 órán keresztül úgy élném az életemet, hogy közben rádióznék. Nagyon perszonális, egy archoz, egy hanghoz köthető lenne, és ebbe az élő műsorfolyamba mindenki bekapcsolódhatna telefonon, e-mailben vagy akár személyesen - megvitatnám a különbözőképpen gondolkodó hallgatókkal a világ dolgait, közben kávéznék, újságot olvasnék, jönne a postás, a takarítónő, megfőzném az ebédet, körülöttem nyüzsögne a család…Az állandó jelenlét az igazi varázs egy ilyen történetben. Ha a médiában lesz még valaminek értéke, akkor az a személyesség lesz. Talán egy ilyen csatornán keresztül valami még a kultúrából is visszajöhetne.
