Endrei Judit a kereskedelmi televíziók előtti korszak tévéjének egyik emblematikus alakja volt, és ugyan bő egy évtizede eltűnt a képernyőről, nem tétlenkedik. A legendás műsorvezető-bemondónővel a Kor-határtalanul programról és sok minden másról beszélgettünk.
A középkorúság sokféle nyűggel-bajjal jár, amik gyökere alapvetően az, hogy változásokat hoz. Az emberek nagyrésze pedig nem úgy áll a változásokhoz, mint jó, követni érdemes dolgokhoz, hanem félnek tőlük, mivel úgy képzelik az életüket, hogy éppen az a jó, ha semmi sem történik, akkor ugyanis semmi baj nem érheti őket. Ezért okoz sokaknak komoly lelki problémákat a középkorúság, amikor változik a testünk, változnak az életkörülményeink, változnak a családi viszonyaink. Nekünk, nőknek még a klimax is hozzájön ezekhez. Úgy gondoltuk a húgommal, Kurdics Erikával, hogy megpróbálunk segíteni azoknak a nőknek és férfiaknak, akik erre igényt tartanak, akár programokkal, akár tanácsadással, akár klubtalálkozókkal. Amikor abbahagytam a tévézést, kitágult az érdeklődésem a saját szűkebb környezetem, Szentendre irányába, ahol létrehoztam az Első Szentendrei Női Szalon Egyesületet. Ennek égisze alatt kezdtük el megszervezni a húgom segítségével a Kor-határtalanul programot idén tavasszal, tehát egy igen fiatal kezdeményezésről beszélünk.
Az emberek tehát eleve nehezen élik meg ezt a változó kort, de mit gondol, mennyire nehezíti meg számukra még jobban ezeket az éveket a modern társadalom annak sulykolásával, hogy a fiatalság mindenek felett?
Nyilvánvalóan a rendszerváltás hozta magával ezt a fiatalság-kultuszt, de hogy maga a szemlélet honnan gyűrűzött be, arról fogalmam sincs. Bizonyára a világ többi részén is átestek azon a perióduson, amikor csak és kizárólag a fiatalság jelent értéket. Persze azóta teltek-múltak az évek, és szerencsére ma már Magyarországon is egyre több olyan cég létezik, akik kezdik felismerni: nem is olyan rossz korosztály ez a negyvenes-ötvenes, netán egy kicsit idősebb réteg. Hogy csak a nők példájánál maradjak, az ilyen korú nők gyermekei már kirepültek, így eleve több idejük van, ők maguk pedig strapabírók, lojálisak, szakmai tudásuk komoly, ráadásul tekintélyes mennyiségű tapasztalattal rendelkeznek.
Önnek is volt úgymond nehéz periódusa, amikor 10 évvel ezelőtt befejezte a televíziózást?
Nagyon jó és teljes pályát futhattam be a televízióban, aztán jött a ’90-es évek közepe, amikor egyszercsak kiszaladt alólam minden műsor, és nem jöttek helyettük újabbak. Akkor még nem fogtam fel, hogy ennek az lehet az oka: kiöregedtem, más stílusra van szükség, új arcokat akarnak. Hozzáteszem: ezt így konkrétan nekem soha senki nem mondta meg, magamnak kellett rádöbbennem, hogy nincs már rám szükség. A felismerést követően volt egy nagyon-nagyon nehéz néhány hónapos periódusom, ezután pedig újabb néhány hónapba telt, mire kitaláltam, mihez lenne kedvem, mivel tudom pótolni a korábbi aktivitásaimat. Ezután szépen jöttek a könyvek, majd sorban a többi egyéb elfoglaltság is. Vagyis igyekeztem aktívan állni az új helyzethez, nem engedtem sodródni magam a körülményekkel, nem is vagyok ilyen alkat. A depresszió tehát elkerült, bár tagadhatatlanul voltak nehéz napok.
És mit tapasztalt, akik elmennek a rendezvényeikre, akikkel beszélget, mennyire képesek kezelni a gondjaikat? Egyszerűen csak nem tudják magukat megfelelően lekötni, vagy komolyabb a helyzet?
Nem mennék bele a kérdés azon részébe, hogy sokan tengődnek valóban méltatlan módon, a létminimum alatt, mert ezzel a programmal nem tudom felvállalni, hogy megoldom az ő helyzetüket. Azokat tudom megszólítani, akik azt mondják: „Igaz, hogy idősebb vagyok, de azért olyan jó lenne még mindenfélét csinálni!” Most, ahogy beszélgetünk, éppen egy ilyen találkozóról jövök, ahol egy hölgy a végén azzal állt fel: ő bizony rengeteg energiát kapott a beszélgetésből. Az eleve elveszettek valószínűleg meg sem hallják a mi hívó szavunkat. Sok ember ugyanakkor nagyon kiéhezett a törődésre. Ha veszünk egy reklámügynökséget, meddig ember az ember? Nagyjából 18-tól 49 éves koráig. Nos, hál’istennek elég sokan vagyunk még ezen felül is épeszűek, aktívak, akik élvezzük az életet. Ugyanakkor érdekes tapasztalat, hogy a programjainkra néha harmincasok, korai negyvenesek is járnak, ebből az is kiderül számomra, nekik is megvannak a maguk nehézségei.
Milyen arányban képviseltetik magukat a férfiak?
Egyelőre szerényen, alkalmanként az átlagosan 100-120 főből 4-5 szokott férfi lenni. Nem tudom, mi lehet ennek az oka, talán azt hiszik, a nők jobban elvannak magukban… Pedig az aktív középkorúság kérdése az én megítélésem szerint közös probléma, egy férfinak is megvannak ebben a korban a maga gondjai. Persze az is tény, hogy a nők nyitottabbak, ami sokféleképpen nyilvánul meg: ők járnak inkább egészségügyi szűrésre, ők viszik haza a családba az információkat akár az életmódot érintő kérdésekben is, és a többi.
Nyilván minden idejét leköti az a sokféle tevékenység, amit folytat. Nem hiányzik néha mégis a televízió?
Nagyon érdekes, amit kérdez, mert épp a minap forgattak velem: vendégként szerepeltem egy műsorban, és egész nap együtt voltam a stábbal. Ahogy elnéztem a riportert, az operatőrt, a szerkesztőt, belém villant: te jóságos ég, ha még mindig ezt kellene csinálnom… Amíg volt a tévében munkám, persze kiszámíthatóbb, könnyebb életet élhettem, manapság jóval küzdelmesebb minden, de még így sem hiányzik. Imádom a televíziót mint műfajt: gyermekkorom óta lenyűgözött ez a világ, amikor átmentünk a szomszéd nénihez tévézni, és ma is a nappalim központi helyén áll a televízió. De lehet, hogy ez a mai tévézés már nem is lenne nekem való.
Nem is keresik, hogy jöjjön vissza?
Miután abbahagytam, volt még egy rövidke kirándulásom az akkori Satelit televízióban vasárnap délelőttönként, amit amolyan kis jutalomjátékként fogtam fel. Ezen kívül is akadt még néhány „mi lenne, ha…” típusú erőtlenebb keresgélés, de akkoriban már tudtam, hogy nincs helyem ebben. Sokan mondják, hogy hiányzom nekik, gyakran tapasztalom, hogy nosztalgikusan viszonyulnak hozzám az emberek, de biztos vagyok benne: ha most visszatérnék a képernyőre, egyből megkapnám, hogy „na, már ez sem a régi.” Én pedig nem akarom magamat kitenni ennek.
