Isabel Coixet spanyol rendezőnő a magánéleti tárgyú filmdrámák talán legnagyobb mestere napjainkban. Ezt az imponáló állítást Az élet nélkülem és A szavak titkos élete című munkáival érdemelte ki, a most mozikba került Elégia pedig méltó folytatás.

Nagy erény, ha egy rendező úgy tudja erőteljesen megjeleníteni filmjeiben szerelem, betegség vagy halál személyes aspektusait, hogy mindeközben kellő távolságot tart a melodrámától. Képes egy karakter esendőségét a legcsekélyebb pátosz nélkül bemutatni, képes a kapcsolati dominanciaharc legapróbb momentumait is láthatóvá és átérezhetővé tenni, és képes a nézőt mindeközben nagyfokú drámai feszültségbe hajtani. A filmjeit jellemző érzelmi áthatottság sosem akadálya a legkeményebb morális kérdések felvetésének, melyek mégsem erölcsi itélkezéshez, hanem feldolgozáshoz majd feloldáshoz vezetnek. Ezek a feloldások mindig tragikusak, mégis ezektől szakadnak át a hősöket mindvégig nyomás alatt tartó érzelmi gátak.

David Kepesh hatvan körüli irodalomtudomány professzor, rádiós műsorvezető, tévéműsorok népszerű szereplője randevúzni kezd volt tanítványával, a gyönyörű, harmincas Consuela Castilloval. Az életét számtalan nő karjai közt leélő Kepesh most először szerelmes lesz, életkora, társadalmi státusza és ezzel járó büszkesége azonban a vonzalom beteljesülése ellenére sem enged megnyugvást számára. A jó karban lévő, de komplexusos férfi úgy érzi, hogy a kapcsolat lassú és menthetetlen elmúlásra van itélve. Saját képében egy aggastyánt lát a fiatal és gyönyörű nő mellett, nem tudja önmagát felvállalni szerelme oldalán, holott a Davidhez őszintén kötődő Consuela csupán némi érzelmi megerősítést vár a szorongások közt vergődő férfitől.

Az Elégia érzelmi fűtöttsége mellett egy nagyfokú intellektuális igényességgel elkészített film, melynek fő erkölcsi kérdése, hogy vajon az őszinteség vagy az irgalom-e a fontosabb emberi erény? Amikor képtelenek vagyunk mindkettőt érvényesíteni, akkor vajon melyiket helyes követnünk? Az érzelmi patkányfogóban vergődő Kepesh világ életében önérzetes büszkeséggel vallotta magát őszintének és egyenesnek, s valahányszor képtelen volt az őt érő érzelmi hatásoknak ellenállni, kilépett addigi kapcsolataiból mit sem törődve azok fájdalmával, akiket hátrahagy. Nélküle nevelkedett fia most ugyanebben az érzelmi konfliktusban van, s attól az apától kér tanácsot, aki annak idején elhagyta őt és anyját, s akitől ezért sem az óvó, sem a bíztató szavakat nem fogadja el. Eközben maga Kepesh kényszerül hazudni szeretőjének Carolynnak, akit, ha nem idomított volna több évtizede saaját
játékszabályaihoz, most a feleségének tudhatna. Most az idősödő nő emlékezteti Davidet ugyanezekre a szabályokra, aki azonban képtelen érzelmi mentőőv nélkül beleúszni a legnagyobb lelki örvénybe, melyet valaha tapasztalt.


A "nem birtokolni, adni, elfogadni, tisztelni, bevallani, elengedni" imperatívuszai vajon nem a másik emberen való átgázolás ideológiáját hordozzák? S éppígy: a "nem megbántani, megkímélni, őrizni, óvni, védeni, biztonságban tudni" parancsolatai nem épp a hazugságok elkendőzését, a könnyebbik út magyarázatát szolgálják? Létezik-e harmadik alternatíva? Inegrálható-e a kettő? A kérdések intenzív érzelmi hullámverés közepette merülnek fel az Elégia című filmben.

Coixet munkája méltán sorolható abba az illusztris de szűk körbe, melyet kevesek közt Bunuel A vágy titokzatos tárgya, Woody Allen Hannah és nővérei vagy Polanski Keserű méz című filmjei alkotnak, más szóval férfi és nő kapcsolatának érzelmi dinamikáját a sebészkés pontosságával és élességével feltáró filmek sorába. Emellett néhány eddig is egyértelmű tény újra bizonyságot nyer a film során. Egyrészt, hogy Ben Kingsley a valaha volt egyik legnagyobb színész a filmvásznon, másrészt, hogy Penelope Cruznak milyen jól is áll, ha hagyja lenőni a fru-fruját, harmadrészt pedig hogy a Blondie énekesnője, Debbie Harry még mindig rendkívül szexi.

Az Elégia egy meleg szívvel ajánlott darab mindazoknak, akik imádják a lelkizést, de gyűlölik a nyáladzást, akik képesek a szereplőket egyik jelenetben még megvetni, a másikban mégis megszánni, s akik szeretnének hinni abban, hogy az emberi szenvedés nem hiábavaló.