A hosszúra nyúlt október utolsó napján Ágnes lemezbemutató koncertjére látogathattak az érdeklődők a Petőfi Csarnokba. A szőke leányzat egykoron Ágnes Vanillaként vonult be a hazai popvilágba, de jó ideje lerázta magáról a felesleges manírokat, és lélegző rockzenét kanyarított maga köré, így ma már sokkal inkább rockénekesnőként, mintsem popdívaként gondolhatunk rá.

Három előzenekarral indult – egyébként csúszva – a program, és mikor a nép, az istenadta beözönlött a törzsrajongókon kívül meg is rettent a nagy többség attól, hogy itt bizony a torzgitáré a terep. Nos, a Wackorban recseg a gitár, a dob nagyon hangos, a basszusgitáros összevissza rohangál, az énekes torkába pedig gyári torzítót szereltek. A default Ágnes közönség azért ettől jóval szofisztikáltabb környezetből érkezett, így jó páran elképedtek, majd a büfébe menekültek leöblíteni a pánikot. Pedig a Wackor jó, sőt, a maga műfajában egyenesen zseniális, a szemfülesek pedig észrevehetik, hogy a gitár kifejezetten rákenrólosan szól, a dobgroove-okra simán lehet táncolni, a kopasz, ám mindig mosolygós énekes okos kis szövegeit teljesen jól el tudja dalolni.


Utánuk a szintén populármetal Mangod Inc. következett, akik szintén valahogy úgy közelítenek a metalhoz – illetve jobb, ha úgy mondjuk, a metaltól távolodnak, és közelítenek a mainstreamebb irányzatok felé – hogy a metal dinamizmusa ugyan megmarad a zenében, ám a refréneket két hallgatás után simán meg lehet jegyezni, aki meg arra érzékeny: táncolni is lehet a dalokra bármikor.

A harmadik fellépő a Wendigo, akikről talán annyit tudhat a szélesebb közönség, hogy „ők voltak azok, akik két éve a Fonogramon pár szavazattal (khm) maradtak le Rúzsa Magdi mögött és így lemaradtak az Eurovíziós dalversenyről”. Nos, hogy ez előny vagy hátrány, ki-ki döntse el maga, ezen az estén zenében ők voltak a legsúlyosabbak, mely karcosságot ellenpontozzák a mindig fülbemászó refrének, és az egy főre eső hajmennyiség talán náluk a legkevesebb.


Lehet vitatkozni azon, hogy sok volt-e a három előzenekar, hogy illettek-e egyáltalán ide – de nem érdemes. Sokan jól érezték magukat, jó pár ember rájött, hogy nem is annyira borzalmas dolog a metal, akinek pedig nem tetszett – az kellemesen elbeszélgethetett barátaival odakint a termen kívül.
Ágnes bejött és egyedül kezdte a koncertet, ami bátor vállalkozás – annak ellenére is, hogy ismerjük a József Attila verseket tartalmazó lemezét, majd szépen köré épült a zenekar és az új lemez Intermezzójával kezdődött a kaland.

A fények és a háttér egyáltalán nem adott okot panaszra, és - hogy még kerekebb legyen az este - a különböző dalokban felbukkanó vendégek mellett vonósok, vokalisták is nagy szerepet vállaltak a totálisan különböző hangulatú nóták kíséretében. Nem mondom, hogy egységes volt a koncert hangulata, de nem is lehetett, hiszen a még Vanilla-korszakos daloktól kezdve az intim hangulatú József Attilás nótákon át természetesen az új lemezes produkciókig belefért minden, sőt, még az előzenekarokkal közös duettek és átdolgozások is nagy teret kaptak.

Ágnes egyfajta színes kaleidoszkópot tárt a nézők füle – és szeme elé: gyakorta átöltözött, olykor ezzel kicsit meg is akasztotta a műsor egységes voltát, de mivel DVD-felvétel készült az est folyamán, majd a végleges változat nyilván pörgősebb lesz. Akadozónak éreztem a konferálást is, két dal között (főleg, két rocknóta között), furcsának tűnt a lassú elmélkedés, és olykor témájában is „soknak” éreztem a nagy megfejtéseket. Nem kell mindent megmagyarázni, a zene úgyis beszél magától, a többire meg rájön úgyis az, aki minderre fogékony.

Ellenben az új dalok élőben sokkal erőteljesebbek, mint lemezen, mind mondanivalóban, mind zenében nem egyszer éreztem azt az energiát, amit egészen egyszerűen illik érezni egy ilyesfajta koncerten. Ráadásul Ágnes is érezhetően a súlyosabb témáknál kelt valahogy igazán életre, a koncert elején szinte egy tapintható feszültséggömbben énekelt.

Azonban minden feszültség tökéletesen feloldódott az est folyamán, az előzenekarok pedig egy-egy duett vagy átdolgozás erejéig ismét színpadra léptek – kompakt dózisban kapta az egyébként roppant vegyes összetételű közönség azt, hogy a popnótákon és a rádiós rockon kívül is van élet a világon, hogy ki mit hasznosít ebből – az már mindenkinek a magánügye. Nem kétséges, hogy hosszú volt az este, nem is mindenki bírta végig, ellenben a tartalmasságra és sokszínűségre nem hiszem, hogy panaszkodhatunk. És ha minden igaz, lesz még ennek folytatása valamilyen formában.