Miután egyszerre ismét kapható vált Woody Allen összes eddig kiadott novellája és humoreszkje (Tollatlan jószág; Na, erről ennyit illetve Mellékhatások címen jelentek meg az újrakiadások), nem sokat kellett várni a vadiúj gyűjteményre, melynek magyar változata már csaknem szinkronban van az eredeti megjelenéssel.

A korábbi kötetek összetételéhez képest a mostani annyiban talán elüt a korábbiaktól, hogy kevesebb a humoreszk, a stand by comedy dramaturgiáját és stílusát elővezető szöveg, és több a rövidtörténet. Mindez két dolgot jelenthet: a szerző, ha teljesen el nem is távolodott a fiatalkora munkásságára jellemző stand by comedy-től, de ötleteit jelenleg mégsem ennek a műfajnak a keretei közt kamatoztatta; illetve hogy az ebbe a kötetbe összeszedett történetek valamivel túlmutatnak a szimpla komédiázás határain, és igényelték a rövidtörténet cselekményes, dialógusokkal is dinamikusabbá, elevenebbé tett formáját.
Persze, akik a komédiázó Allent kedvelik, számukra is akad egy-két csemege; rögtön elsőként az Im-ígyen fala Zarathustra fergeteges Nietzsche-paródiája, mely egyben a tizenkilencedik századi filozófiai beszéd nagyszerű karikírozása is egyben. Itt egy részletet kapunk Nietzsche eddig nem publikált diétáskönyvéből, mely a kutatók szerint azért is zseniális, mert „egyetlen nyugati gondolkodó sem jutott ilyen közel Platón és Pritikin összeegyeztetéséhez”. Innen jönnek aztán a komoly dilemmák, hiszen „[m]aga a zsír egy anyag, vagy egy anyag lényege, vagy ennek a lényegnek a létformája. Nagy probléma akkor keletkezik, amikor ez felgyülemlik az ember csípőjén. A preszókratikusok közül Zénón tartotta azt, hogy a súly illúzió, és mindegy, hogy valaki mennyit eszik, mindig fele olyan kövér lesz, mint aki sohasem csinál fekvőtámaszt.”
Vagy például, tudja Ön, milyen a posztmodern öltöny? Ami minden rossz testszagot elnyel, és akár a frissen sült zsemle illatát is áraszthatja, sőt föltöltheti mobiltelefonját, ha hozzádörzsöli a textíliához a készüléket?
Az élet ilyen és további nagy kérdései tovább gyűrűznek az orosz irodalomban reprezentált társadalmi elit égető problémáitól kezdve annak a kemény krimiből és film noirból idecsöppent magándetektívnek a kalandos esetéig, akinek megbízója, a bombasztikus idomokkal rendelkező – vagy ahogy az elbeszélő fogalmaz, a „protoplazmák különösen szerencsés együttállását mutató” – szőkeség egy különösen értékes szarvasgomba megtalálását kéri tőle, miközben ő maga akarja felhasználni és behálózni a lepukkant, whiskey-t vedelő detektívet. Míg az orosz család élete azért megy tönkre, azért csúsznak le menthetetlenül a társadalmi ranglétrán, mert hároméves gyermeküket elutasították Manhattan legjobb óvodájából, s innentől kezdve megvetés tárgyai lesznek – be sem tehetik a lábukat a legjobb éttermekbe –, addig például a személyre szabott imák gyártására specializálódott firkász Tűzföldre kénytelen száműzni magát, mert az olasz maffia két verőembere azzal fenyegeti meg, kidobja az erkélyen át az utcára, ha nem válik valóra húguk ezerkétszáz dolcsiért vásárolt imája, mely egy a Park Avenue és a Hetvenkettedik utca sarkán lévő gyönyörű panorámás lakás tulajdonlására vonatkozott.
Ezek a rövidtörténetek nem ugyanazt a humort hozzák, mint a rendező vígjátékai; úgyszólván komoly filmjeinek hangulata pedig sehol sincs jelen ezekben a szövegekben. Mindent összevetve azonban felhőtlen szórakozás vár arra, aki úgy dönt, Woody Allent választja házi komédiásának. A helyzetkomikumnak, a paródiának és az erősen maró iróniának a mestere ezúttal is kifiguráz, görbe tükröt tart minden és mindenki elé, miközben saját karakterét sem kíméli, egyik írásában sem. A reflektáltságnak e foka pedig még a humorban is kötelező, sőt talán abban hathat a leginkább.
Kész anarchia. (Mere Anarchy)
Fordította: Greskovits Endre.
Cartaphilus
156 oldal 2500 Ft