Nem olyan régi dolog, hogy Európában thrillereket gyártanak. Elsőként a francia készítésű Bíbor folyók I. és II. vetődhet fel a mozilátogatók emlékezetében, a műfajt később a spanyol Guillermo Del Toro részben a mese, részben a horror irányába vitte el A Faun labirintusa készítése során. Az Árvaház című spanyol film is Del Toro védnöksége alatt készült, az európai filmgyártás legújabban felkapott rendezője azonban ezúttal a háttérben maradt, és beérte a producer inkább anyagilag, sem mint szakmailag megtérülő szerepével.

A film sok tekintetben jóval parásabb, mint az amerikai misztikus horrorok. Bár merészebb és fordulatosabb forgatókönyvvel is találkoztam már, az kétségtelen, hogy a rettegtetés poszt-hitchkocki eszközrendszere immár nem csupán jól ismert és profi módon működtetett know-how Európában is, de ez esetben tán még borzongatóbb hatásra képes, mint az amerikai félelembazárban kapható darabok.

Laura gyermekkorában egy tengerparti árvaházban nevelkedett, s miután nevelőszüleihez került, kis társait fájó szívvel, de szép emlékekkel hagyta hátra. Harminc évvel később úgy dönt, hogy férjével, Carlos-szal és hat éves fogadott fiával, Simonnal visszaköltözik az elhagyott árvaházba, hogy újra megnyissa azt. Hamar aggasztani kezdik azonban Laurát a kisfiú bizarr meséi. Simon képzeletbeli játszótársakról beszél, és anyját is furcsa játékokba vonja be. Az asszony úgy véli, az zavarhatta meg a fiút, hogy tudomást szerzett öröklött betegségéről. Simon ugyanis HIV-hordozó.

Nagy értéke az Árvaháznak a Laurát játszó, és a jelenetek száz százalékában jelen lévő Belén Rueda rendkívül meggyőző játéka. Az egész filmet ő viszi el a hátán, az odaadás és az állhatatosság olyan átütő bizonyosságát keltve a nézőben szerepének hitelessége iránt, ami a puszta forgatókönyvet olvasva talán nem is lett volna elképzelhető. A spanyol színésznő, - akit A belső tenger című eutanázia-drámában már láthattunk - átütő jelenség a vásznon. Nem lehet hálás dolog a partnerének lenni, ugyanis az átlagos néző figyelmének legalább háromnegyedét garantáltan magára vonja. Gesztusai intenzív személyességből táplálkoznak és inponáló spontaneitással érkeznek, játéka egyszerre hasonlítható lobogó tűzhöz és mélységes óceánhoz. Vigyázat! Könnyű beleszeretni.


A film sajátossága továbbá, hogy a készítők semmiféle európai colour localt nem kevertek a cselekménybe, talán féltek attól, hogy ez csak zavart okozna a nemzetközi filmpiacon. A sztori bárhol játszódhatna a bolygón, és minden történhetne benne pontosan ugyanígy. Izzig-vérig a globalizált filmpiacra kalibrált termékről van szó, ezért is igen furcsa, hogy a szereplők spanyolul szólalnak meg benne. Annyi Almodovár film megnézése után - melyek a kontinens kulturális védjegyei - bizarr volt számomra egy ennyire globális élményen spanyolul átesni. Mindenesetre ahogy a Taxi, a Yamakashi meg A szállító esetében öntudatosan megállapíthattuk, hogy a franciák révén végre az európai filmgyártás is képes magas színvonalon szállítani az amerikai szórakoztató gagyit, ez az élményünk ezúttal is meglehet. A spanyoloknak köszönhetően az európai mozirajongók többé nem kell, hogy mindenáron Hollywood
küszöbe előtt kolduljanak egy kevés félelem-alamizsnát.

Ha láttad a szintén spanyol Alejandro Amenábar Más világ című filmjét, és tetszett, akkor jó a sanszod, hogy az Árvaházra váltott jeggyel se nyúlsz nagyon mellé, s bár a cselekmény teljes ívét tekintve Juan Antonio Bayona filmje tagadhatatlanul elmarad Nicole Kidman másvilági kalandjaitól, a hidegrázós borzongás, gyengébb idegzetűek számára a film kétharmadánál beálló masszív szorongás ezúttal is biztosított.