A leghálásabb – és egyben leghálátlanabb – feladatok egyike egy meghatározó zenekar 30 éves élettörténetét könyvként összeszedni és megírni. A „régi nagyok” közül a Hobo Blues Band is a minap érte meg a matuzsálemi 30 évet, ráadásul úgy, hogy a csapat végig aktív tudott maradni. Igaz, folyamatos tagcserék és kisebb szünetek előfordultak egészen a kezdetektől, de mégis egy létező zenekarról beszélünk.
A vastag és tartalmas kötetben kronológiai sorrendben követhetjük végig a HBB történetét, a megalakulástól kezdve egészen napjainkig – az már csak a dolog pikantériája, hogy pontosan akkor értem ahhoz a részhez, ahol mindenki egy emberként nyilatkozta, hogy milyen erős és egységes a mai felállás, mikor a sajtót körbejárta a hír, miszerint Hobo és a zenekar összes tagjának útja különvált. A könyvet elolvasva ez annyira nem meglepő, hiszen ennyi és ennyire különböző habitusú emberek garmada egy zenekarban nem sűrűn szokott megfordulni.
A könyv elején kicsit úgy éreztem magam, mint egy kukkoló, aki olyan titkokat les meg egy szűk és homályos kulcslyukon keresztül, amiket nem igazán lenne szabad tudnia, ám ez az érzés gyorsan elillant. Szerencsére bulvárosan szaftos vonalat nem kapunk az interjúkban, annak ellenére, hogy egyes tagoknak bizony sokszor ellenkező a véleménye egy adott szituációról, és olykor minden finomkodás nélkül mondják el a véleményüket emberekről, helyzetekről.
Rozsonits Tamás igazi rajongó, mégis úgy nyúlt a történethez, hogy saját lemezkritikáiban bizony kíméletlenül leírta, ha valami szerinte nem sikerült túl jól, sőt, és ezzel még hitelesebbé teszi a könyv egészét, hiszen saját maga tesz így különbséget egészséges rajongás és elvakult rajongás között.
Nyilvánvaló, hogy az interjúknak azon része, amely a korai időszakot öleli fel, egyfajta kordokumentumként is értelmezhető, azonban hiába változott nagyot minden, a (rock)zenei világban – bár szabadabb sok szempontból – ma is megvannak a korlátok, fúrások, lehetetlen helyzetek – csupán ma már más székekben más emberek ülnek.
A könyvet fekete-fehér fotók teszik gazdagabbá, ritkaságok is láthatunk, ráadásul az összes fotós neve szerepel a képeknél (illetve az impresszumban), ami bizony (sajnos) ritkaság manapság.
A kötet végén található kérdőíves részt ellenben kihagytam volna, a kérdések gyakorlatilag a 80-as évekbeli Ifjúsági Magazin szellemét idézik, és nem is mindenki válaszolt, így sok értelme nincs. Hiányosság, hogy a lemezborítókat kielemző résznél érdemes lett volna képeket is beilleszteni, noha valóban képszerűek a leírások, azért nem ártott volna látni, miről is beszél a szerző.
Ellenben a hihetetlenül részletgazdag diszkográfiáért csakis dicséret illeti a szerzőt.
Nem mondom, hogy nem lehetett volna némelyik interjút gördülékenyebben megfogalmazni, és biztosan lehetne még kukacoskodni, hogy mi hiányzik a könyvből, azonban aki még a nyolcvanas évek elején kezdte el hallgatni a HBB-t (mint jómagam is, még gyerekfejjel), annak érdemes átrágnia magát ezen a négyszázsok tartalmas oldalon. Az pedig egészen biztos, hogy ezek után minden lemezre egy kicsit másképp fogunk gondolni.
