Majdnem jó filmről nehéz írni. Sokkal nehezebb, mint egy kivételes remekműről vagy egy hétköznapi tömeghulladékról. Egy aktus orgazmus nélkül számomra nem az igazi, ahogy egy egész napos hegymászás sem, melynek végén nem tudok széjjelnézni a csúcsról, mert már besötétedett.

A teljes egészében Magyarországon forgatott film egy újabb holokauszt-mozi. A Schindler listája esetében a lírai-tragikus, Az élet szép kapcsán a groteszk-burleszk míg A zongoristával a naturalista-nyomorúságos holokauszt-feldolgozások rendezői, Spielberg, Benigni és Polanski egyaránt Oscar-díjat vihettek haza. Az újszerű nézőpontok és látásmódok száma ennek megfelelően egyre fogy, ezért dönthetett úgy a rendező, Mark Herman, hogy egy kisgyermek szemén keresztül mutatja meg nekünk azt a brutális és eszetlen tömegmészárlást, amit a nácik a negyvenes évek derekán előadtak.
A nyolcéves Bruno édesapja az SS főtisztje, akit a Harmadik Birodalom egy koncentrációs tábor működtetésére szólít. A mozgalmas Berlinből elköltözve a kisfiú élete nagyon megváltozik, valamennyi barátja a fővárosban maradt, a magányos fiúcska napjai siváran telnek. Az unatkozó és kíváncsi Bruno szülei figyelmeztetése ellenére meglátogatja a közeli farmot, melyről nem is sejti, hogy lakóik soha nem hagyhatják el. Ott ismerkedik meg a vele egykorú Shmuellel, aki a drótkerítés másik oldalán él. Az állandóan csíkos pizsamát viselő fiúval való találkozások lassan ráeszméltetik Brunot a nemzetiszocializmus gondosan rejtegetett valóságára. A két fiú titkos barátságának rendszeridegen volta azonban tragikus következményekkel fenyeget.

A sztorival önmagában is vannak bajok, a feldolgozás módja azonban még súlyosabb aggályokat vet fel. A német és zsidó kisgyermek barátsága 1944-ben a nagyfeszültségű drótkerítésen keresztül egy annyira abszurditásig naív elképzelés, mely talán még az 1968-as szófiai Világifjúsági Találkozó nyitófilmjében se ment volna el. A gondolat mégoly jó szándéka ellenére a néző sajnos lebecsülve érzi magát, amikor a fiúcskák a haláltábor szögesdrótja fölött focilabdát dobálnak át. A rendező a hitelesség igényéből túl sokat adott le pusztán azért, hogy a sztorival kapcsolatos koncepciója kikerekedhessen, hogy az bizony már súlyosan veszélyezteti a cselekmény komolyságát. A történet szereplői egytől egyig igen jól megformáltak, a konfliktusok kifejezetten figyelemre méltóak, a drámaiság súlya ennek ellenére ahelyett hogy növekedne, jelenetről jelenetre egyre fogy.
Mark Herman a kiváló Little Voice után, mely egy nagyon érzékeny hangvételű, humánus szellemű és összetéveszthetetlenül angol mozi volt, most egy minden hollywoodinál hollywoodibb filmet rendezett, a legnagyobb baj mégsem az amerikai mozira oly jellemző közvetlen érzelmi hatásgyakorlással van. A csíkos pizsamás fiúval a legfőbb probléma az, hogy ha egy rendező a cselekmény egészét ilyen mértékben alárendeli a végkifejletnek, úgy a film háromnegyedénél a néző már menthetetlenül tudja, hogy mi lesz a történet vége, akkor pedig hiába béreli ki a producer az összes magyarországi esőztető gépet a zárójelenethez, hogy az minél drámaibb hatású legyen, mégsem lesz gombóc a torokban, sírás-rívás a moziban és Oscar a kézben.
A csíkos pizsamás fiú
színes feliratos angol-amerikai filmdráma, 94 perc, 2008
rendező: Mark Herman
író: John Boyne
forgatókönyvíró: Mark Herman
szereplők: Asa Butterfield, Jack Scanlon, David Thewlis, Rupert Friend