A hal hallgat, a béka kuruttyol, a légy zümmög. Ez a vidék csak első hallásra idilli hangkulisszája, melybe belesimulnak Gorkij, a „szegények és elesettek költője” kezdő pályaszakaszában írt darabjának dialógusai. A többi hallgatás és várakozás – lassú kibontakozással.

Az epikusan szerteágazó szerkezet a Katona Társulatának huszonkét színészét mozgatja a mélyre épített színpadon, amelyet sima felületű, robosztus kerítés határol, ha a kertben követjük a vidékre érkező újítók ténykedését, akiknél végül minden helybéli megfordul. Bár megannyi sors mutatkozik meg, mégis feltartóztathatatlanul kiszámíthatónak tűnnek az események. 

A politikai üzenettől óvatosan megfosztott előadás nem is aktualizál direkt módon. A mondanivaló egyetemes voltától eltávolít a vodka, a nyúlszőr-kucsma, a tisztán reálistól viszont a díszletszerűen felfestett kikötő-tábla és a hölgyek ruhakollekciója. 

A frissen érkező, újításokat magukkal hozó mérnökök és „hozzátartozóik” – van köztük lelkes diák is – a változtatás friss szelével akarják megtisztítani a mozdulatlan mocsarat, de csak felkavarniuk sikerül a véleményük szerint mocskos állóvizeket. Ennek eredménye a megszokott elfogadottból való kibillenés, a „barbár” rombolás, a felcsillanó illúziók elvesztése. 

A „felvilágosultak” mindenki életébe beletúrnak, miközben saját problémáinak egyikük sem ura. Ciganov (Máté Gábor) megfáradt cinizmusa az alkohol mellett egy érthetetlen szerelemben keresi a vigaszt. Eközben vonzalmának tárgya, az intelligensen buta „állat”-nőstény Nagyesda (Ónodi Eszter) Cserkunban (Nagy Ervin) véli megtalálni a várva várt romantikus regényhőst, akiből ezzel egy pillanatra kihozza a férfi-„állatot”. Bárhogy is küzd a feltörekvő mérnök az általa elképzelt rendért, az újért, nem hagyva el feleségét, akit már nem szeret, nem próbálva szerencsét az estelegesen hozzá illő partnernél, a szintén itt időző, felvilágosultan laza és izgalmas Ligyánál (Jordán Adél), csak rombolni képes, és ezzel végül szembesülnie kell. 

Nem tudni azonban, hogy ez megtörténik-e – valahogy nincs kellő tétje az egésznek: Cserkun bukása belemosódik a kiinduló jelenetek lassú folyásába, tétlenségébe. Az az érzésünk, hogy Nagyesda öngyilkossága, a helyi polgármester, a kereskedő vagy a pénzügyőr életének összekuszálódása, a rendezni kívánt állapotok szinte törvényszerű romlása a városiak ténykedése nélkül is bekövetkezett volna, csak lassabban, másképp. 

Önmagára ismerni, sorsokkal azonosulni egyelőre nehezen tud a néző. A sokszor „mozdulatlan” tragédiák közül a nőké tud igazán megérinteni, hiszen ők többnyire hordoznak valami kivételeset. Összetett képet mutat a gyenge Anna (Tenki Réka) szégyellt, sápadt, de bizonyos szempontból ártalmas, önző ragaszkodása, az intelligens, modern és független Ligya „leragadása”, Nagyesda vak és ösztönös elvágyódása. Még a bakfis Kátya (Tar Renáta) pubertáló lázadása, a szobalány (Tóth Anita) véznácska, védelmet kereső hangja és a mindennek felette álló háztulajdonosnő (Szirtes Ági) cigarettafüstje is képes pár jelenetben megsejtetni egy egész élettörténetet. 

Ascher Tamás munkái azonban sokáig érnek. A Barbárokban huszonkét sorsot kell egyenként követhetővé, megragadhatóvá, élővé tennie, ami bonyolult vállalkozás. Addig is hallgatjuk a halak halk kísérő zenékkel elfedett hallgatását, és várjuk, hogy minél több szólam kapcsolódjon be ebbe a nagy ének-életkarba.