A francia bűnügyi filmek legjobb - és jó ideje jegelt - hagyományai élednek újra a gall viszkisről szóló filmben. A párhuzam persze sértő lehet Ambrus Attilára nézve, aki csupán egy tökös törvényenkívüli volt, mostanában pedig egyetemi tanulmányait folytatja a sitten, szemben Jacques Mesrine-nel, a velejéig antiszociális veszett kutyával, akit minden büntetés, valamennyi fegyintézeti megaláztatás csak egyre vadabbá és kérlelhetetlenebbé tett.

A kettőjük pályája közti számos egyezés: a bankrablás műfajának adrenalin-sporttá tétele, a bravúros szökés a börtönből vagy a médiával ápolt különleges kapcsolat ugyanakkor kézenfekvővé teszi a párhuzamot.

Vincent Cassel roppant erőteljes játékot nyújt a bűnözés Akhilleuszának szerepében, a film pedig olyan kemény és életszagú, amennyire csak a valóban legjobb gengszterfilmek: a Nagymenők, A sebhelyesarcú vagy akár a Keresztapa. Szemben azonban a fent említett sztorik hőseivel, akik szervezett keretek közt machináló, megfontolt bűnözők voltak, Mesrine mindig felrúgott minden keretet. Valahol félúton volt köztük és Mickey Knox, a Született gyilkosok főhőse közt, aki - lássuk be - sokkal inkább képregényfigura, sem mint hús-vér ember. Mesrine a nagy gengszterhősökkel ellentétben soha életében nem volt a csúcson, de még csak annak közelében sem, egyszerűen túlságosan megveszekedett volt ahhoz, hogy bármit is konszolidáljon abból, amit elért. Számára a célt sosem a hatalom, a befolyás vagy a luxus élvezete jelentette, az ő értékrendjének csúcsán mindig is a következő balhéra való
készülés izgalma, a lehetetlen fogalmának tudomásul nem vétele, a megfélemlíthetetlenség, a betörhetetlenség, az eltántoríthatatlanság állt. A most mozikba került film Mesrine pályájának első évtizedét dolgozza fel, s aki szereti a brutális gengszterfilmeket, az máris várja a januárban bemutatásra kerülő folytatást.

Hogy a Mesrine-szerű társadalmi beilleszkedésre képtelen jellemek hol formálódnak, az természetesen ebből a filmből is kiderül. Ugyanott, ahol a taxisofőr, Tavis Bickle vagy maga John Rambo. Háborúban. Ezek az emberek nem gyilkos ösztönnel születtek, maga az állam verte azt beléjük nagyon kemény munkával, hogy saját javára kamatoztassa. Aztán amikor a gyilkológépek hazatérnek a frontról, az államhatalom álságos csodálkozással szemléli, hogy azokat a leszerelt katonákat, akiknek pár hónapja még vallatottak ártatlan családtagjait kellett parancsra kivégezni, most nem dobja fel a csütörtök esti tévéműsor. Ami az amerikaiaknak Vietnám, az a franciáknak Algéria volt: fenntarthatatlan front, nagyhatalmi kudarc de legalább kiváló lehetőség komplett bűnözőgenerációk felnevelésére és kiképezésére.


A Halálos közellenség forgatókönyve sokat merít a főhős börtönben tollba mondott önéletrajzából, a Halálos ösztönből. A film a hitelesség nagyfokú benyomását keltve, de Mesrine karrierjére koncentrálva, így aztán eléggé felszínesen mutatja be a hatvanas évek francia alvilágát, a nézeteltérések rendezésének kegyetlen módjaira azonban mindig kitüntetett figyelmet szentel. Aki nem szeretné meghallgatni, miként jajveszékel egy átszúrt tüdejű ember arccal lefelé egy sírgödörben, miközben hányják rá a földet, annak nem ajánlott film a Halálos közellenség. Azoknak annál inkább, akik az olyan gengszterfilmeket szeretik, melyek nem moralizálnak és nem patetizálnak, nem itélkeznek és nem romantizálnak, nem heroizálnak és nem démonizálnak, inkább csak megkisérlik dokumentálni mindazokat a helyzeteket, melyekben - azok természeténél fogva - nem lehetett ott a kamera. A feltörekvő gengszter véres szárnypróbálgatásai után a jövő év eleji folytatás a franciák első számú közellenségének tündöklését és bukását tartogatja. A magam részéről izgatottan várom a januárt.