Ma már nem szokatlan dolog, hogy klasszikus vagy „kötelező” olvasmányok rövidített formában is megjelennek. Az azonban különös vállalkozásnak tűnhet, ha egy kiadó újraírt, átírt, a mai kor nyelvére hangolt klasszikusokkal jelentkezik. Gárdonyi és Jókai regényeit Nógrádi Gergely, a Petepite kiadó igazgató-helyettese „mesélte újra”.
De vajon közelebb lehet-e hozni Jókai vagy Gárdonyi regényvilágát az internet korában? Mindezekről és a munka során felmerült kérdésekről kérdeztük Nógrádi Gergelyt.
Hogyan jött az ötlet a klasszikusok újrameséléséhez? Mi adta az inspirációt?
Az ötletet két évtizede dédelgette édesapám, aki sok száz író-olvasó találkozón tapasztalhatta, hogy a gyerekek többsége vagy nem olvassa a klasszikusokat, vagy csak rendkívüli nehézségek árán képes túljutni egy-egy fejezeten. Inspiráló volt az is, hogy a világ minden fejlett államában nagy sikerrel futnak az „újramesélős” sorozatok. Sőt, számos regény idehaza is újramesélt változatban jutott el az olvasókhoz, még ha némelyikük esetében nem is tudjuk, hogy valójában nem az eredeti művet tartjuk a kezünkben.
Számos világirodalmi és magyar mű rövidített, illetve néhány oldalra zanzásított verziója található a könyvtárakban, leginkább a vizsgákra való készülés, mintsem az olvasásélmény miatt. Miben más ez a mostani vállalkozás?
A Klasszikusok újramesélve sorozat szakmai stábja (szerkesztők, irodalomtörténészek, tanárok, írók) elsősorban az eredeti művek értékeinek átmentésére fókuszált. Mind stilisztikailag, mint gondolatiságában igyekezett minél többet megtartani a klasszikus regényekből. A rövidített, néhány oldalas verziók, és az újramesélt regények között óriási különbség van: nemcsak az oldalszám, de az élmény tekintetében is. Ezek teljes regények, nem kivonatok.
Miért pont Gárdonyi és Jókai műveire esett a választás?
Egyrészt A kőszívű ember fiai és az Egri csillagok ma is számos iskolában kötelező olvasmány. Másrészt ezek olyan alapművek, amelyek esetében különösképpen nehezményeztük az esetleges feledésbe merülést, a „félreállítást”. Nem szeretnénk, ha generációk nőnének fel úgy, hogy fogalmuk sincs róla, milyen áldozatot hozott a fivéreiért Baradlay Jenő, vagy hogyan eredt – Jumurdzsák által elrabolt – kisfia nyomába Vicuska.
Mennyire kell egy irodalmi műnek avíttnak, nehezen érthetőnek lennie ahhoz, hogy úgymond „megérjen” a korszerűsítésre, az „újramesélésre”? A szerzői jogi (jogutódi) kérdés mennyiben játszott szerepet a választásban?
A nyelv ma szélsebesen változik, ennek megfelelően mára akár egy száz-százötven évvel ezelőtt íródott műalkotás is archaikussá, nehezen olvashatóvá válhat. Nem beszélve a XVIII. század vagy a XIX. század elején keletkezett művekről.
A szerző halála után hetven évvel már nem érvényes a szerzői jog. Ez is meghatározza az átírásokat. Pedig sok olyan viszonylag fiatal mű van, amelyeket érdemes volna újramesélni, hogy kedvvel és élvezettel forgassa a mai olvasók többsége, s hogy közelebb kerüljön az adott íróhoz.
Mik voltak a konkrét szempontok a rövidítésnél, az újramesélésnél? Mennyiben választható szét a rövidítés és az újramesélés fogalma? Milyen problémái vannak – ha vannak – az eredeti szövegeknek?
A rövidítés túlságosan is leegyszerűsítő kifejezés. Az újrameséléssel óhatatlanul is rövidülnek a mai szemmel terjengősnek, helyenként – a mostani felgyorsult életvitel, túlpörgetett befogadói szokások és magasba lendített általános ingerküszöb mellett – túlírtnak és unalmasnak tűnő részek, így természetesen a mű egésze is. Ám a mindenáron való rövidítés nem eleve elhatározott cél, pusztán a modernizálás velejárója.
Az eredeti szövegek csodálatosak és utolérhetetlenek. De nem a mai átlagolvasók, és különösen nem az ifjúság számára. Vajon ki veszi ma kézbe a Vizsolyi Bibliát? Hány gyerekkel olvastatjuk odahaza Károli 1590-es szövegét?
Az újramesélés nyilvánvalóan nem az eredeti művet adja vissza (a szöveghűség tekintetében), talán az, hogy „tükrözi”, ugyancsak nem a legmegfelelőbb szó. A célkitűzés során felmerült-e az eredeti irodalmi mű önálló szövegvilágának, nyelvi univerzumának megbontásából eredő dilemma?
Komoly harcokat vívtam a szerkesztőbizottság tagjaival: én még ennél is kevesebbet hagytam volna meg az eredeti szöveg kissé elöregedett szövetéből. Ma már nem bánom, hogy a lektoraim szigorúak voltak. Véleményem szerint úgy tudtunk hűek maradni az eredeti regényekhez, hogy közben – a naponta tucatjával érkező visszajelzések szerint – élvezhető, izgalmas, fordulatos és érthető művekké meséltük újra a klasszikusokat.
Amint említette, a nyelv folyamatosan változik, ahogy a történetek, elbeszélések módja is. Elképzelhető, hogy ma még „csak” Gárdonyi vagy Jókai „szorul” újramesélésre, pár évtized múlva viszont akár már a Harry Potter is?
Sorra kerülhet akármelyik könyv, amely megérdemli, hogy fennmaradjon. Tehát csak nagyon fontos és maradandó értékét érdemes újramesélni. Erre utalt Tarján Tamás, amikor azt írta, hogy megtiszteltetés az átdolgozás egy szerző számára. Remélem, sokkal értőbben, barátságosabban és támogatóbban fogadja majd azokat az újrameséléseket az akkori irodalmi szakma, mint amivel most elárasztanak bennünket egyes „elitirodalmárok”. Én egyébként bízom az idő igazságtételében. Már most is mellettünk áll a pedagógusszakma jelentős része, de meggyőződésem: hamarosan azok is felismerik az újramesélés jelentőségét, akik ma – politikai vagy egzisztenciális okokból, netán egyszerű irigységből – még „szellemi kőzáport” zúdítanak ránk.
Vannak-e további ötletek, tervek klasszikusok újramesélésére?
Az idén ősszel elindított sorozat, terveink szerint, harminc könyvből áll majd. A sorozatban épp úgy megtalálható lesz Victor Hugo Nyomorultak című alkotása, mint az Odüsszeia, vagy a Biblia.
