Bár csak annyira ismerném Moszkvát, mint a Moszkva teret! Nyolc év nyelvoktatás, és a Vörös tér műemlékeinek és ismeretlen úttörők hőstetteinek bemagolása sem riasztott el attól, hogy beleszeressek abba a kultúrába, ami a Szovjetuniónak nevezett, és a földgömb jórészét elfoglaló amorf képződmény felszíne alatt rejtőzködött. És bár e kultúrának kétségtelenül vannak méltóbb s dicsőbb alakjai, hadd ragadjak most ki egyet közülük.
Gamlet?
Ő, aki bár szőrös mancsi közé kapta Prokofjevet, Piroskát, sőt, még Romulust és Remust is, ő a Szovjetunióban csak kukába rúghatott. A létező szocializmus egyetlen igazi punkja, huligánja, szabotőrje és ezért a legfiatalabb generáció méltó példaképe egy igazi Farkas volt, alias Волк. A kiváló muzsikus, színész, táncos, akrobata és erőművész azonban a korszak értelmiségéhez hasonló önpusztító életet élt, ivott, dohányzott, és még a jó ég tudja, mibe nem keveredett, ezért végül aztán teljesen elzüllött szegény. Élete egyetlen értelmét abban látta, hogy elkapjon, és magáévá tegyen egy szintén nagyon tehetséges, de gusztustalanul stréber, simulékony, magasabb társadalmi körökben jártas, ízlésficamos nyulat. Заяц a szerencséjének, illetve az elnyomó hatalommal ápolt jó kapcsolatainak köszönhetően mindig meglép az öklét rázó farkas elől, aki csak ennyit mond búcsú képpen: - Ну, погоди! – és már viszi is a folyton folyvást járőröző mackórendőrség.
Viszockij?
Ha hihetünk a legendáknak, és már miért ne tennénk, a Farkas alakját az orosz színész-muzsikus, Vlagyimir Viszockij ihlette, aki a Taganka színház Hamletjeként (oroszul: Gamlet) a Farkashoz hasonló önsorsrontó életet élt. Olyannyira, hogy az alkotók őt kérték fel, hogy kölcsönözze hangját a mesehősnek. A polit-büró azonban érthető okokból ebbe nem egyezett bele, így hát maradt az apró hommage. Amikor a farkas éppen matrózmászásban közelíti meg a nyúl erkélyét (egy házi halszárító előtt elhaladva!), Viszockij híres, a barátságról szóló dalát énekli. Arról a korról beszélünk, amikor az emberek az első hordozható magnókkal lakásban, koncerten rögzítették a hivatalosan hozzáférhetetlen előadók számait, hogy aztán azokat újra- és újramásolva adják, vegyék, eladják és elvegyék, a mai fájlcserélőkhöz hasonló hatékonysággal. Így engedhette meg magának ez a mesefilmnek címkézett tragikomédia, hogy becsempésszen egy soha ki nem adott dalt, amit mégis mindenki ismert.
Folytatása következik…
