Hárman is kérdezik a színpad közepén lelógó nagy fémbúra fénye alatt ülő Mónit, szektásan pszichedelikus agresszivitással. Móni pedig szégyenlősen kislányos őszinteséggel felelget, hogy „tiszta, ártatlan, érintetlen”. Erre Móni száját szappannal mossák alapos bűntelenre, és vérkoszorú csorog a padlóra a másfél órás verbálisan textuális oralitásban, Pilinszkyt fokozatosan mellőzve.

Mert az előadás „urbi et orbi”, „városnak és a földkerekségnek”, vagyis az egész világnak szóló gyónás, vallomás, fohász, melynek csak kiindulópontja Pilinszky kristálytiszta nyelve, szűkszavú emberi vívódása. Költészetének tartása, tömbössége a színen lévő néhány kellék anyagában nyilvánul meg, mint a félbevágott fémhordó, bádoglavór, fapálca, valamint a letisztult fekete tónusból kirívó piros és fehér színekben érhető tetten. 

A négy színész „urbános” könyörtelenséggel faggatja egymást, nem hagyva a másikat a saját, titkolt bűneinek, perverzióinak elfedésére szolgáló úton, nem engedi át neki az önfeloldozás, a magyarázat gesztusát. Az egyetlen szereplő fényforrás erős, sárga fénnyel világítja meg a vallomásokat. Hiába az önkorbácsoló aszkézis pillanatai: az apokaliptikus látomások, a hét főbűn pusztán nyelvi eszközökkel is felülírja a kórusdalokat gyerekhangra, hogy ne higgyünk a vöröstopánkás madonna előtt térdeplő férfi, vagy a fehérneműre vetkőző nő főhajtásának gesztusában. 
A nagyrészt improvizált és így hullámzón intenzív jelenetekben a mikrofonba mondott kérdések és válaszok a média könyörtelenségével és nyíltságával kutatják a „szereplők”, mindannyiunk titkait, tudatalattiját, nem hagyva teret a szépítésnek, mindenkit megakadályozva az édes álomra készülődésből, kivetkőztetve a csíkos vagy ezüstmintás pizsamából, fürdőköpenyből.
A kérdezők a közönség sorai közül indítják „szögegyenes” kérdéseiket a színen magányosan ülő felé, hogy Pilinszky egy jellemző motívumánál maradjunk. 
A színpad a néző előtt válik kínpaddá, hogy minden illúzió koporsója legyen, mint a félbevágott fémhordó az egyik színészé, az „emberé”. 

Az előadás számos díjat kapott; őszinte és mély egyvelege a hitre vagy az új generációnál a megértésre vágyás lelkek mélyén lakozó poklának, agresszív követelésének, amely csak a „fasz” szó kórusban való ismétlésére képe megnyílni. 

Hangjátéknak is kitűnő az anyag ez, de a Hardcore machine-hoz vagy a Turbo paradiso-hoz képest külföldre kevésbé exportálható termék. Ott nem értik sem Pilinszkyt, sem azt, hogy „a kutya faszát”, ami csak a Kortárs drámafesztivál számos külföldi vendége miatt kár. Budapesten azonban talán, értjük ezt a metszőn tiszta, de korántsem ártatlan nyelvképi kollázst.