Miközben a világ különböző részein fokozottan, vagy visszafogottan, de ismét mindenki James Bond-lázban ég, a Katona József Színház Kamrájában egy másik Bond nevű angol úriembert ismerhetünk meg.
Az előtérben ugyanis különböző plakátokat helyeztek el, amelyeken egy vázlatos, mégis átfogó képet nyújtanak Edward Bondról. Eddigi életművének listája mellett önéletrajzából és elméleti műveiből is olvashatunk szemelvényeket. Sőt, a hangulatos kávézóban a kivetítőn egy beszédéből láthatunk részleteket, amelyekből híven tükröződik a szerző sajátos humora és életfilozófiája. Mindezen intellektuális csemegék végigböngészésére pedig bőven van időnk, hiszen a Kétezerhetvenhét három különálló egyfelvonásos drámából áll össze egy előadássá.
A Szék, a Ki jön a házamba? és az Emberek közti összekötő kapocs, hogy mindhárom mű hasonló negatív utópiát ábrázol. A jövőben – mondjuk 2077-ben – egy, az egész világot megrendítő háború utáni lelketlen, kiüresedett világban élnek az emberek, és a maguk módján próbálnak lázadni a diktatórikus rendszer ellen. A legtudatosabban talán Alice, aki a címben megjelölt széket leviszi az utcára, hogy felajánlja egy rabnőnek, aki őrzőjével együtt órák óta áll az utcán a buszra várva. De legalább ennyire határozottan cselekszik a Ki jön a házamba?
Gritje is, aki a múlt és a családi kapcsolatok hivatalos eltörlése után szel át gyalog az országot, csak hogy találkozzon rég elfelejtett nővérével; és végül Katherine, a nővér is - épp csak ő kevésbé átgondoltan. Az Emberek viszont egy olyan apokalipszis utáni kimerevített pillanatot, világot idéz, ahol a halál az egyetlen dolog, ami ellen lázadni lehet, s a maga groteszk módján Postern akarva-akaratlanul teszi ezt. Talán ezért lett az őt alakító Bezerédi Zoltán játéka a legerőteljesebb. Gyengébb lelkületűek lehet, hogy inkább gyomorforgatónak tartanák, mégis az a legszívszorítóbb jelenet, ahogyan ráébred, hogy a földet nedvesítő vér a sajátja, és megpróbálja azt visszajuttatni ereibe, és kétségbeesve dörzsöli testébe, tömi szájába a vértől iszamossá vált földet.
Sokkal visszafogottabb, a maga módján mégis hasonlóan felkavaró Bodnár Erika csendes Alice-a. Ő maga a megtestesült ellenállás, miközben minden mozdulatából a hatalom előtti látszólagos meghunyászkodás sugárzik. Mégis magához vesz, és a tiltás ellenére titokban felnevel egy fiút, könnyíteni próbál legalább egy székkel a megtört rabnő helyzetén, végül rideg, következetesen végig gondolt precizitással készül fel végső lázadó tettére. Rezes Judit alakítja a fölényeskedő, az egész világot lenéző bürokratát, aki hiába magabiztos, leplezhetetlenül csak egy szürke, egyszeri képviselője az Alice-t is elnyomó hatalomnak. A következő darabban viszont már ő is az elnyomottak egyike: ő Katherine, a feleség, aki látszólag szintén teljes mértékben azonosult a fennálló rendszerrel, végül mégis radikális lépésre szánja el magát. Rezeshez hasonlóan két felvonásban csak Hajduk Károly tűnik még fel, de neki kevesebb lehetősége van a játékra: a Székben csak pár percet van színen, és ez idő alatt nem jelenít meg egy olyan erős karaktert a katona szerepében, aminek ne lehetne az egyenes folytatása az a Valaki, aki az Emberekben keresi önmagát és identitását – valahol, valamikor.
Ez a „bárki-bárhol-bármikor” hármasság az egész Kétezerhetvenhétre jellemző: sem a szövegben, sem Zsámbéki Gábor rendezésében nincsenek kirívó jelek, amelyekkel egy tudományos-fantasztikus közegbe próbálnák transzponálni a cselekmény(eke)t. Khell Csörsz díszletei puritán egyszerűségükkel teljesen kortalanok. Az Emberek helyszínéül szolgáló jellegzetesség nélküli útkereszteződés előtt a két szoba, amely a Székben és a Ki jön a házamba?-n látható, egyazon sima szürke falnak a variácói, amely sokkal inkább idézi a mindenkori börtön hangulatát, mint egy futurisztikus belső teret. Szabó C. Mária jelmezei pedig szintén egyfajta kortalan jelenidejűséget idéznek: legyen szó katonai egyenruháról, kitérdelt melegítőről, hivatali konfekciós kosztümről, vagy éppen otthonukat vesztett lézengők rongyairól, egyiket sem látjuk idegennek, mesterkéltnek. És ettől válik igazán nyomasztóvá az előadás: az érzéstől, hogy a borzalmak, az erőszak és a megjelenített lelki terror sokkal közelebb van hozzánk, mint azt gondolnánk. Minden súlyával rátelepszik az előadás a lelkekre, Keresztes Tamásnak és Lengyel Ferencnek köszönhetően mégsem válik elviselhetetlenné a depressziós hangulat. Kettejük játéka ugyanis nagyszerűen kiemeli Bond humorát, ami a második részben készteti önfeledt nevetésre a nézőket.
A színre vitt három művet Bond nem szánta összefüggő trilógiának, mégis ez a három dráma koherens egészet alkot. Igaz, ha kettőt látnánk belőle, az is elegendő lehetne egy minden szempontból teljes előadáshoz. Nem éreznénk hiányát egy harmadik felvonásnak, sőt más sorrendet is jogosan érezhetnénk érvényesnek. De bárhogy is rakosgatjuk gondolatban egymás után az egyfelvonásosokat, egyvalami biztos: az előadás megtekintése után a Bond név hallatán a Királynő kritikus, éleslátó és sötét jövőképű drámaírója is eszünkbe fog jutni.
Katona József Színház – Kamra
