Monumentális történelmi filmtrilógia első darabja Dzsingisz kánról, a mongol törzsszövetség megalkotójáról, Mongólia egyesítőjéről, a fél világ meghódítójáról.
Amint a filmből kiderül, Dzsingisz kán egy elbájolóan romantikus álompasi volt, aki szíve hölgyét újra meg újra tűzön-vízen át meg- és visszahódította.

Az egész filmre jellemző egy mélységesen történelmietlen, romantizáló szándék, ami a jelenetek jó részét nevetségessé is teszi. Hogy egy példát említsek, Dzsingisz kán úgy neveli fel ellenségének és saját feleségének közös gyermekét, mintha csak a sajátja lenne. Ez persze manapság egy mélyen humánus és becsülendő hozzáállás, de a vérségi szerveződésben működő mongol nomadizmusban teljesen elképzelhetetlen lett volna. Csakhogy a nézővel valamiért meg kell szerettetni a főhőst, úgyhogy mindenáron fel kell mutatni, milyen igazságos vezető, mennyire szerető férj és mindezek mellett mekkora humanista volt.
A gyermek Temudjin (a későbbi Dzsingisz kán) sorsa kisértetiesen emlékeztet egy bizonyos Vito Corleone nevű kisfiú viszontagságaira, melyekről egy másik trilógia, A keresztapa második része tudósít. A nagy világhódító fiatal felnőtt korát feldolgozó részek a csúcsra vezető rögös utat mutatják be, melynek valamennyi lépése az alattvalók szívének meghódításán keresztül vezet. Egy kiszámíthatatlan és zsarnoki erők által uralt világban Tamudjin (Dzsingisz) személyében megjelent az igazságosság szelleme. Ünnepelje a valaha legdrágább orosz film Tamudjin nagykánt, a Mongol Nép Bölcs Vezérét!
Olyan ez a mozielőadás, mintha a két és félmillió fős Mongólia tudósai egyszer csak előálltak volna a pokoli pusztításra képes nitrogénbombával valamint az a uránbiztos pajzzsal az ország és a haderők körül, ezek segítségével pedig térdre kényszerítették volna a nagy Oroszországot. A Dicsőséges Mongol Hadsereg nitrogénvetőivel bevonult volna Moszkvába, majd a kollaboráns mongolbarát orosz kormány mongol nyomásra kerített volna valami filmrendezőt. Nyikita Mihalkov ekkorra már régen Franciaországba menekült volna, de sebaj, hisz ott lett volna ez a Szergej Bodrov. Tisztelettel felkérték volna hát, hogy készítsen egy filmet a Mongolok Nagy Vezéréről, a Nagyságos Emlékű Dzsigisz kánról, különben a diplomáciai feszültség addig éleződhet, mígnem a mongol hadsereg kénytelen lehet Moszkvára nitrogénzáport zúdítani, és azzal eltörölni a Föld színéről. A film végül elkészült, aminek köszönhetően ma Moszkva és Ulánbátor között virágzóak a kétoldalú kapcsolatok.

Röviden, ha ezt a filmet egy mongol rendező készítette volna, nem csodálkoznék, annyit gondolnék csupán a dologról, hogy biztosan valami rossz ízlésű, nacionalista kormány van hatalmon Mongoliában, ami direkt magasan tartja a lókolbász árát, csak, hogy legyen miből leforgatni a hőseposzt arról az egy történelmi személyiségről, akire igazán felemelő emlékezniük. Azt azonban, hogy orosz flmes jegyzi ezt a rendezést, számomra egyedül a fenti háborús körülmények magyaráznák kielégítően. Olyan idealizáló és sokszor ízléstelen tablófestés zajlik ugyanis Dzsingisz kánól, amilyeneket még Rákosiról meg Ceauºescuról mutogattak. Az a tény pedig, hogy mongolok is részt vettek a koprodukcióban számomra roppant csekély magyarázat a film didaktikusan eszményítő láttatásmódjára.
A trilógia következő két részéből alighanem kiderül majd, hogy Dzsingisz kán alkotta meg a sakkot és az otto-motort, Ő találta meg először egy nő G-pontját és állított elő elsőként penicilint. Nagy tanító volt továbbá, akit Mongóliától délre mindenfelé Buddha néven ismernek, emellett a Ő volt a Nemzetközi Vöröskereszt megalapítója. Amint a Mongol Nép Nagy Vezérének további hőstettei, azaz a későbbi epizódok is a filmszínházak műsorára kerülnek nem múlasztom el a lehetőséget, hogy Dzsingisz kán csodálatos kalandjainak újabb részleteiről tudósítsam a Kedves Olvasókat!
rendező: Szergej Bodrov
forgatókönyvíró: Szergej Bodrov, Arif Aliyev
zeneszerző: Tuomas Kantelinen
operatőr: Rogier Stoffers, Szergej Trofimov
szereplők: Tadanobu Asano, Aliya, Tegen Ao