Szikora János, Botho Strauss kortárs német drámaíró A park című drámáját a zágrábi Nemzeti Színház számára rendezte meg. Az előadás november 30-án mégis eljutott a budapesti Vígszínházba, méghozzá egy nappal a 7. Kortárs Drámafesztivál zárónapja után.
Az előadást lezáró képbe egy sántikáló fiú vezet be minket…?
Botho Strauss darabja a Szentivánéji álom egyfajta kortárs adaptációja. Az előadás során kirajzolódnak az eredeti szöveg fő vonalai: az Oberon- Titánia kettős, ahogyan mindenki fölött, és mégis elveszetten, mindenhatókként, ugyanakkor saját szenvedélyeik rabjaiként, ellenséges testekbe zárva kell tengődniük ezen a Földön. Megvan a szerelmi négyszög is, akiket ezúttal bűvös amulett képében érkező varázslat hangol egymás iránt és ellen, újabb és újabb érzelmekre. Van itt is gyötrő, állati vágy, van felkínálkozás, csalás, és behálózás… de mindez valahogyan, nehezen követhető.
Nem áll össze a történet, bármilyen érdekes lenne is az. Kockák, víziók maradnak, szépen megrajzolt, kiszínezett és felépített ábrák… díszletek formájában. A kiállítótér falai, a magas ajtók, a díszletelemek hangsúlyozott fehérsége, a színes, dús, zsúfolt kép a fehér fal közepén, mind a grandiózus színpadkép egy-egy tartozéka. Előfordul, hogy egyszerre több jelenet látható a színen, a tagolást az alakok és formák fénybe- árnyba borításának ritmusa adja meg. És mindez szép.
De a látvány néha túlságosan is elragadó. Színben és formában is sok. Eleinte jó az, hogy sok. Aztán egyszerre csak tényleg sok lesz. És nem jó.
Van egy roncs kocsi a színpadon. Jelenlétére egészen a második felvonás végéig nem lelek magyarázatot. Akkor kiderül, hogy karambol történt. De a kocsironcs már több mint egy órája „szerepel”…
Az érzékiség áll a darab középpontjában, a testiség, a szexualitás problematikája. Hogy ez hova vezet minket? Az előadás záró képére élesen emlékszem: félkörben meztelen nők és férfiak fekszenek a hátukon, mögöttük tükör. Meglehetősen meglepő lenne a dolog, minthogy nincsen igazi funkciója sem, ha nem lát(hat)tuk volna ezt (illetve egy ehhez hasonló, álló meztelen-tablót) Szikora fél évvel ezelőtti Rubens… rendezésében is.
Háttérbe kerül a szöveg, és az előadás szép lassan az unalomba csúszik át. Ez főként annak köszönhető, hogy nehezen lehet követni az amúgy ismert alapokkal rendelkező történetet. És az ember/a néző előbb- utóbb feladja az igyekezetet. Ha mégsem teszi, abban nagy szerepe lehet a horvát társulat színészeinek. Olyanoknak, mint például a Titániát alakító Alma Prica. A horvát nyelven folyó előadás emészthetőségét nagyban hátráltatja (különösen a földszinten ülők számára) a magasra szerelt kivetítő is.
Ami pluszt jelent egy szokványos Szentivánéjhez képest, az a karakterek nagyon is mai, -mert borzasztóan elkeseredett és baromira kiábrándult- lelkivilága. Az általam legszebbnek tartott rész, amikor Titánia azért könyörög Cyp-nek (Puck), hogy változtassa őt állattá, mert meggebed a kielégítetlen szenvedélytől… mert már szívesebben lenne tehén, vagy a tehénbe bújt Pasiphae, csak ne szűkölne… csak jönne már valaki… aki megszabadítja.
