Korának egyik legvitatottabb popikonja ma lenne 65 éves. Vagy ma 65 éves. Ezen lehet vitatkozni. Adott egy furán kitöltött halotti bizonyítvány, néhány városi legenda, és hát az öreg sámántól simán kitelik, hogy tényleg lelépett Marokkóba. 143-as IQ-val bármi kiötölhető, pénzzel pedig minden megoldható.

Sok újat már nem lehet mondani róla. Persze akik csak Oliver Stone filmjéből ismerik, azoknak még lehet meglepetést okozni. Tulajdonképpen nincs is mit mondani róla, hiszen akik hallgatják a dalait, azok ismerik, akik nem hallgatják, azokat meg miért érdekelné bármi is James Douglas Morrisonról?

Szóval idecsöppent a világba egy katonacsaládba. Apja, George Stephen Morrison, az Egyesült Államok tengerészetének legfiatalabb ötcsillagos tábornoka – ez katonáéknál biztos jelent valamit. Apa sosincs otthon, a család katonai támaszpontról – mit tesz isten – katonai támaszpontra vándorolva éli nem mindennapi mindennapjait. A fiú cseperedik, olvas, időnként kínozza öccsét és húgát, udvarolgat Tandy Martinnak – többek szerint őt idézi meg, illetve tőle búcsúzik a The End első két versszakában -, máját ginnel avatja fel, 14 évesen már túl van Keroac mester Úton című örökbecsűjén, nem akad fenn az Ulyssesen, természetesen bírja Holdent a Zabhegyezőben, anyjával nem kommunikál, össze-vissza csatangol, fotó bizonyítja, hogy apja vezette hadihajón rakétával is lő, a buszon néha elkiáltja magát: "Négerek előre!" – mert hogy akkor még Luther Király sem álmodta meg Obamát, és az afroamerikaiak hátul kényszerültek utazni, tovább olvas, imádja a mozit, irogatni kezd, első verse a Póni expressz, legalábbis ő így emlékszik – csak halványan, merthogy egy fura pillanatban kivágta a kukába valamennyi írását, amiben szerinte az a jó, hogy ha ezt nem teszi, sosem lett volna belőle valamire való költő… 

Merthogy ez volt a vágy. A cél? Ki tudja. Tanárai és tesztjei szerint messze kiemelkedik kortársai közül az irodalom, a matematika, a művészeti ismeretek, a filozófia területén. Ez mondjuk kimaradt a Doors-filmből.

Aztán a filmfőiskola, amit állítólag otthagyott, Ray Manzarek (a Doors billentyűse) ugyanakkor állítja, hogy együtt diplomáztak…

Szóval a film. Összművészetre törekedett, ennek csúcsát pedig a filmben látta. Írt, rendezett, próbált. Aztán mégis zene lett belőle. Ott célul tűzte a totális színházat. Megvalósította. Az első lemez felvétele nem tartott két hétig sem. Hirtelen felrobbant Venice Beach, Kalifornia, majd lassacskán egész Amerika. 
A zabolázatlan négyes a toplisták élére ugrott. Light My Fire. Break On Through. És persze a The End. Erre nem volt felkészülve senki. Szerelmi szakítás-történetnek indult, aztán a klubokban elkezdték nyújtani a dalokat, hogy kiteljen a műsoridő, Morrison pedig mondta közben a magáét. Hogy a virággyerekek nemzedéke mit tudott kezdeni az "apám, meg akarlak ölni, anyám, meg akarlak baszni" sorokkal, az is megérne egy misét. 1967-ben (az első és második lemez) már javában tombolt a nemzedéki ellentét, Kennedy már halott, öccsének már megvették a golyót, Martin Luther King már álmodott, hogy aztán puskalövésre ne ébredjen, mint Fonda a még pár méteren át tovagördülő Szelíd motorján, készült a Hair és készült a betiltása, jöttek a veteránok, Forrest Gump sehol, vagy Forrest Gump mindenhol, tüntetések, győzködések, csírázó diáklázadások, a Doors San Francisco-i koncertjén Morrison a kezébe bárányt nyomó állatvédőnek csak annyit böfögött, hogy megdugná, de túl fiatal.

Márhogy a bárány. Aztán Miamiben megpróbált megdugni egy nem túl fiatal nem bárányt a koncert előtt a mosdóban, ezt viszont a benéző rendőr nem nézte jó szemmel. Hogy jó ötlet volt-e bájos kis történetet több ezer embernek előadni, arról szintén megoszlanak a vélemények. Elővenni a farkát… Az több ezer csaj szerint jó ötlet volt. Vagy lett volna. Ezt se tudjuk meg soha. Manzarek, aki oldalt, Jim mögött nyomkodta a Hammondot, úgy sejti, megtörtént. A bíróságra beidézett tanúk szerint nem.

Sikerült szimpatikussá tennem? Nem is értem, miért nem.

A Doors korának egyik legdühösebb, legagresszívabb zenekara volt, ugyanakkor ők képviselték talán a legmagasabb színvonalú költészetet zenéjükkel-zenéjükben. Hogy erre meddig és mennyire volt igény? Hm.

A Doors folyamatosan keresett, kutatott, videoklipeket gyártott, néha kapkodva írt dalokat, újra és újra valami újat akart. Nekik belefért a Soft Parade album, szimfonikus kísérettel. A világnak nem. Hogy a Beatles megcsinálja a Bors őrmestert, az egy dolog. De hogy a világ, vagy legalábbis Amerika egyik legagresszívabb dühkitörésének éppen zenei kuriózumhoz van kedve, az nem kóser.

Aztán Woodstock nélkülük, majd a lassú széthullás.

Költözés Párizsba, jobb-rosszabb percek iróbarátjával, Herve Mullerrel, szürreális éjszakák, csattogó viták szerelmével, Pamelával. Aztán a fürdőkád. Állítólag ivott, drogozott, hazament, beült a kádba, szívrohamot kapott. Állítólag ivott, drogozott, belehalt (vagy az árokparton, vagy a taxiban), hazavitték és egy kád hideg vízbe tették, merthogy az valamely kábítószer túladagolása esetén segíthet. 

Állítólag lelépett Marokkóba, Afrikába, ahová mindig is vágyott.
Papíron 1971. július 3-án hunyt el. A sírja mindenesetre Párizsban van. Néhány éve nagy temetőtúra-pánik volt, merthogy állítólag lejár a sírhely bérleti ideje, de aztán a város megoldotta a dolgot. James Douglas Morrison sírhelye hivatalosan Párizs város kulturális örökségének részévé nyilváníttatott. Hogy a kulthelyet ma már rendőr őrzi, hogy már nincs mód misztériumjátékidézni egy-egy spanglival, abba tessék beletörődni. Ja, és a sírkő is új. Már a sokadik. Merthogy időről időre elhordták darabokban. És kedves Oliver Stone-néző barátaim, az utolsó snittben látott mellszobrot se keressétek – már rég nincs ott. Két rajongó a '70-es években ellopta és eltüntette. Az őket vallató rendőröknek csak annyit mondtak, hogy nem volt méltó Jimhez…

Hobo így ír az Amerikai Ima hátoldalán: „…nyilván röhög, hogy annyian járnak a sírjához. Ha meg ott van, biztos dühös, hogy nem hagyják aludni…”