Eszter a könnyedebb jazz mellett annak akusztikus változatát is rendkívüli eleganciával képviseli. A Váczi Eszter Quartet megalapításával és a Vissza Hozzád címet viselő hamarosan megjelenő nagylemez elkészítésével Eszter régi vágya teljesül: akusztikus jazzt énekel klasszikus jazztrió kísérettel. Az énekesnővel klubkoncertekről, házsártos lakókról, mélyvízről is beszélgettünk.
Februárban várhatjuk legújabb lemezed megjelenését? Miért kell ilyen sokáig várni?Amúgy sem arról vagy híres, hogy hébe-hóba szerepelsz, médiában, sajtóban, bulvárban. A Jazz + Az-os időszakodban azonban mégiscsak napi szinten kerültél a média, a sajtó kereszttüzébe. Tudatos volt a visszavonulás?
Még magam sem tudom eldönteni, hogy jól tettem-e vagy sem, mindenesetre igen, tudatosan leépítettem a médiaszerepléseket, mivel sok rossz tapasztalatom volt a bulvársajtóval. Egyébként sem vagyok az a típusú előadó, aki hozzátesz az ilyen lapok vagy műsorok hírértékéhez. Az a tapasztalatom, hogy az a hallgatóság, aki az én koncertjeimre jár, vagy az én dalaimat szereti nem a bulvárból tájékozódik. Sokat szerepeltünk reggeli műsorokban, de egy idő után azt is lemondtam, mert úgy éreztem, hogy csak azért, mert eljátszunk néhány angol nyelvű dalt, és elmondjuk, hogy mikor és hol koncertezünk, attól még nem jönnek el többen mondjuk egy Szörp koncertre. Az egy egészen más reklámértékű fórum. Ezzel az új anyaggal viszont már biztosan bemennénk ha hívnak, mert ha úgy vesszük, ez egy termék (egyébként gyűlölöm ezt a szót), amit reklámozni kell, és ezt vállalom is.
Ez mind nagyon szépen hangzik, de ebből és így Magyarországon hogyan lehet megélni?
Mostanában egy nagyon érdekes dologgal szembesültem: egy kolleganőm, aki benne van a celebvilágban (ezt a szót sem bírom), és énekesnő végzettségű, illetve aktívan énekel is, felhívott a napokban. Nagyon régen beszéltünk már, és teljesen megdöbbent, mikor elmondtam, hogy én bizony konkrétan ebből keresem a kenyeremet. Neki ezzel szemben más dolgok is szükségesek ahhoz, hogy fenntartsa magát. Igaz, nem kérdeztem meg, milyen életszínvonalon él, lehet, hogy nekem alacsonyak az igényeim (nevet). De azt mondhatom, szerencsém van, mert azok közé tartozom, akiknél csörög a telefon, és nem kell (még) ajánlgatnom magamat. Mivel azonban a jazz mindig is rétegzene marad, mi is abból élünk, mint a legtöbb kollégánk, hogy például rendezvényeken lépünk fel, ahová elhívnak háttér- zenélni, vagy kedvezőbb esetben sztárvendégnek. Szerencsére sokan felismerték a jazz muzsika eleganciáját, és azt a fajta pótolhatatlan hangulatát, ami nagyon jól passzol egy nívós rendezvényhez. Én egyébként majdhogynem ugyanúgy tudom élvezni ezeket a fellépéseket is, mint a „normál” koncerteket. Méghozzá azért, mert bármelyikről van is szó, ugyanazt énekelhetem úgy, ahogy én szeretném.
A Jazz +Azzal belekerültél egy egészen más világba: napi szinten fotózás, interjú, rengeteg fellépés, nagy koncertek. Nehéz volt számodra az átjárás a műfajok között?
Dés Lacinak nagyon határozott elképzelései voltak. Volt, hogy órákat töltöttem a stúdióban, mire úgy szólalt meg a dal, ahogyan azt ő akarta. Akkor ez egy fájó pont volt nekem, hiszen én előtte a Szörp zenekarban egy határozott elképzelésekkel bíró szólista voltam, a Szörp pedig egy futó zenekar volt. Rosszul viseltem, hogy megmondják nekem, mit csináljak. De be kell látnom, hogy onnantól kezdve, hogy Dés László megírta a zenét és az éneket, teljesen érthető, hogy azt szerette volna hallani, ahogyan ez a zenei összkép a fejében megszületett. Azért tudom ezt megérteni, mert pontosan így vagyok most én is a saját anyagunkkal. Mivel alkotóként nem vettünk részt a produkcióban, mondjuk úgy, tolmácsolói voltunk a zenei elképzeléseknek. A saját anyagunk esetében ez már teljesen máshogy zajlik. Azzal, hogy én írom a szövegeket, és az énektémát is, sőt két dalt teljes egészében, sokkal több beleszólásom van a zenébe. Nyilván ez néha vitákat szül a zenekarral, de sokkal inkább érzem magaménak az egészet.
Ha újra összeállna a Jazz+Az, visszamennél?
Sokáig úgy gondoltam, hogy nem, de az elmúlt másfél évben megváltozott a hozzáállásom.
Miért, mi történt az elmúlt időszakban?
Kicsit közelebb kerültünk Dés Lacival egymáshoz. Évekkel Jazz+Az feloszlása után derültek ki olyan dolgok, amit mi akkor még 20-21 éves fejjel nem értettünk, azt hiszem, nem is érthetünk meg. Azóta dolgoztam vele például a Világszám című film kapcsán (mivel a vége főcímdalt én énekeltem), nagyon szeretem munkásságát, járok a koncertjeire, és Geszti Péterrel is itt-ott találkoztam már azóta. Annyira más volt így barátilag beszélni velük, hogy azt gondolom, sokkal jobban oda tudnánk most tenni magunkat, mint akkor. A Jazz + Az nekem mélyvíz volt. Ma sokkal tapasztaltabb és érettebb vagyok. Akkor gyerekként elvégeztük a feladatunkat, most már felnőttek vagyunk.
És most, mint felnőtt, két zenekarod is van. Tisztáznunk kell: mi a különbség a Váczi Eszter Quartet és a Szörp között?
Általában az okozza a zavart, hogy több formációban is dolgozom, rengeteg átfedés van, és senki nem ért a végén semmit (nevet). Pedig egyik kapcsolódik a másikhoz. A Szörp kilenc tagot számlál, és acid-jazzt játszunk. A zenekar 11 éve létezik, végigkísérte az életem. Négy oszlopos tagja (Gátos Iván- billentyű, Gátos Bálint-basszusgitár, Mike Zsolt-dob és Váczi Eszter- ének, - a szerk.) alkotják a Quartet zenekart. A Szörp létezése azért (is) fontos, mert több szólistája képviselteti magát a Quartet lemezen.
Rengeteget játszotok a legkülönbözőbb klubokban. Milyen ma a budapesti, vagy a vidéki klubélet?
Mivel lemezeladás nincs, maradnak a koncertek, amikre szerencsére mindig van igény, hiszen pótolhatatlan hangulatot hoznak. Kevés klub van viszont berendezkedve élőzenére. Mindegyik úgy kezdi, hogy élőzenét szeretne, nagy tervekkel indulnak neki, aztán vagy a lakók tartanak be a megengedettnél több decibel miatt, vagy a hely nem tudja kifizetni a zenészeket, szóval mindig van valami konfrontáció, ami azt eredményezi, hogy egy DJ landol a helyen, és megszűnik a valós, élő koncert. Azt hiszem, egy kezemen meg tudom számolni, hány olyan klub van, ahova, ha bármikor lemegyek, hallhatok valami színvonalas élő koncertet. Vidéken más: korlátozott a klubmennyiség, és az emberek is, mintha nehezebben jönnének ki az otthon melegéből. Ugyanakkor, ha mégis megteszik, sokkal emberibb fogadtatásban részesülünk, és sokkal hálásabbak, mint a fővárosban. Egy hónapja Győrben jártunk a kiadónkkal egy könyvszemlén, ahol zenei kiadók is képviseltették magukat. Egész nap beszélgetések folytak szerzőkkel, írókkal, és mi is vendégek voltunk. Beszéltünk a lemezről, eljátszottunk pár számot, és egy hét leforgása alatt le is szerveztek egy koncertet amelyen telt ház velőtt léphettünk fel. Legutóbb Debrecenben jártunk ugyanígy, ahol ugyan kevesen tudtak a koncertről, de nyugodt szívvel állíthatom, hogy életem egyik legfantasztikusabb koncertélménye, és közönsége volt.
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán végeztél. Hogyan képzeljük el egy zeneakadémista mindennapjait? Szerinted változtak a diákok azóta, hogy te is odajártál? Esetleg változtak a lehetőségeik?
Szerintem minden művészeti egyetemen a gyakorlati oktatásra fektetik a hangsúlyt, tehát nem az otthon ülésre, és a könyv fölé görnyedésre. Nálunk (Jazz-tanszak) a tanár elhívja a diákot játszani, aki ezáltal azonnal bekerülhet a vérkeringésbe. Ez szerintem nagyon jó. Nekünk tehát nagy szabadságunk volt. Eleve olyan iskoláról van szó, ahová nagyon nehéz bekerülni, egy-két embert vesznek fel szakonként, borzasztó túljelentkezés van.
Egy-két embert mondtál?
Igen. Én konkrétan egyedül voltam az évfolyamomban mint énekes. Nem tudom, ma ez hogyan van, sőt, mióta egyetemi képzés van, sok újítás történt a tanszakon kezdve az iskola épületétől a tanári karon keresztül a külföldi kapcsolatokig. De az én időmben a legtöbb diák, akit oda felvettek, nem volt megelégedve, amit azért nem értek igazán, mert véleményem szerint egy felsőoktatási intézménynek már nem az a feladata, hogy a diákokat gyerekes módszerekkel tanulásra kényszerítsék, hanem, hogy útmutatást kapjanak egy választott területen. Itt már tényleg él a hőn utált mondat: „Magadnak tanulsz”.
Mi a véleményed a tehetségkutatóról? Könnyebb utat járnak azok a fiatalok, akik jelentkeznek, mint azok, akik évekig gyakorolnak, tanulják a szakmát?
Ez azért nehéz kérdés, mert nekem volt olyan iskolatársam, aki énekszakon végzett, és mégis csapnivaló énekes. A kettő tehát nem mindig függ össze. Persze, itt is biztosan vannak olyan mély titkok, amiket soha nem fogunk megtudni. És természetesen a világ zenetörténetében is így volt és így is lesz. Ella Fitzgerald sem végzett semmiféle jazz-tanszakot, és mégis minden idők egyik legnagyobb jazz énekesnője. Sohasem merném tehát kritizálni azokat, akik tehetségkutatóra mennek, hiszen ha valaki tehetséges, az tehetséges. Másrészt, nem hiszek abban a mentalitásban, hogy ”te is szenvedj, ha én is szenvedtem.” Nyilván az ember nyel egyet, ha azt látja, másnak mennyivel könnyebb elérni bizonyos dolgokat ugyanolyan tehetséggel. Egy dolgot viszont megtapasztaltam: akik hirtelen jutottak sikerhez, azokban semmiféle alázat nincs. Én végigdolgoztam éveket zenészekkel, akikről tudom, hogy nélkülük nem lennék sehol, és azt is tudom, hogy az én zeneelméleti felkészültségem mennyivel csökevényesebb ahhoz képest, ahogyan bármelyik általam tisztelt zenész átlátja a zenét. Ilyenkor igenis meg kell hunyászkodni, és örülni kell annak, hogy egy olyan valaki kísér, akire felnézhet az ember szakmailag. Akik egyből egy nem létező sikerbe kerülnek - nem létező, hiszen nem tartható szinten-, aminek hamar és gyorsan vége szakad, nem tudják feldolgozni, hiszen azt hiszik, ez jár nekik. Aki nem bánik úgy a kollegájával, mint partnerével, és úgy áll a színpadon, mintha mögötte csupán egy massza lenne, és nem tudja, kik veszik őt körül, onnantól kezdve nem hívhatjuk zenésznek. És ezek az emberek egy idő után eltűnnek, mert senki nem fog velük játszani. És ezek emberi tényezők, énektudástól teljesen függetlenül.