Ezeket a sorokat gyerekeknek kéne írniuk, akik minden hazugság és sallang nélkül nemcsak hogy néznek, hanem részt vesznek teljes valójukkal egy előadásban, ami róluk, az álmaikról, a látszat valóságról s az őket körülvevő felnőttekről szól, akik valaha szintén gyermekek voltak. Novák Eszter és Foltin Jolán jól célzott és telibe talált a pöttyös gumilabdával.

Lehet-e lyukas zoknin át szemlélni a világot, csillagokon lépdelő tündéreket fürkészve? Avagy gyermekmondókákból összegyúrt papírsárkányt eregetni? Lehetséges-e óvodában s iskolában játszott gyerekjátékokból színházi kötelet fonni, s a nézőkkel húzd meg – ereszd meg-et játszani? Igen, lehet, ezért járok gyerekelőadásokra. A Honvéd Táncszínház gyermekdarabja a Zene-bona tényleg hétmérföldes csizmával járja be a hetedhét országot. 

Csúfolódók, kortárs költők s írók gyerekversei, néptánc, ma és tegnap, hagyomány és a modern virtuális valóság mezsgyéit. Van itt minden a batyuban, s erre az utazásra invitáltak engem is, humorral, élcelődve a boldog gyermekkor világába az Óperenciás tengeren túlra. Manapság kétségtelenül reneszánsza van a gyerekdaraboknak, gyerekkönyveknek és az ember azt hinné könnyű ilyen előadásokat létrehozni. Szerény véleményem szerint ez nem igaz, a gyermekek a legőszintébbek, átlátnak a rutin-lukon, az élettelen jelenléten, a pelyhüdt színészi játékon. Sok ilyen művet láttam. Ez az előadás mentes az ilyenfajta műanyag adalékoktól. Itt mindenkinek gyermekké kell válnia, s nekem is Titanic-ként kell elsüllyednem a pöttyös labdás múltamba. 
Nagyon nagy értéke ennek a darabnak, hogy a néptánc világának régi titkát a hagyományőrzést tűzte zászlajára – mert a népi hagyományunk az átörökítésről szól az átadásról, nemzedékről nemzedékre, s ezt a gyermekeinkkel kell elkezdeni. A Honvéd Táncszínház jó hagyományt folytat, hiszen a mostani előadással a többi, korábbi darabokat folytatja (János vitéz, Ludas Matyi, Országalma, Egri csillagok), csak most egy kicsit másképp. És ehhez nem kell „nagyot durrantani”. 

A Zene-bonában egyszerű kellékek vannak, amik nem vonják el a figyelmet, csak az számít, az a forgatag, ami a színpadon történik és nem ritkán a nézőtéren a kicsik között. Egymásra rakott sámlik, labdák, kötelek (valós és a pantomim világából átmenekített fiktív kötél is!), Hinta és Palinta a két manó gondoskodnak arról, hogy mi emlékezzünk, s a gyerekekkel együtt azt a pillanatot várjuk, mikor rohanhatnánk fel a színpadra. De nem kell sokáig várni, a táncosok és a két színész (M. Simon Andrea és Chován Gábor) lejönnek a deszkákról, keresztül-kasul a nézőtéren, néha csikiznek („A legújabb törvényrendelet, hogy csikizni nem lehet….Kukorelly Endre) labdázunk (nekem lerepült a szemüvegem, de nem baj), sőt bajuszt is rajzolnak az én orrom alá is, a gyerekek integetnek, rúg-kapálnak „Nekem is, nekem is..” Nincs mese, itt nem kell mese, sem történet, csak határok nélküli világ a nézőtéri reális idő és a színpadi varázslat közötti fal lebontásra ítéltetett. Felhőtlen öröm, könnyedség ahol nincsenek keretek, sem felesleges jelmezek, a táncosok és a színészeken egyszerű ruha mesél legtöbbször. 

Ez egy egyszerű utazás, csak a képzelet szárnyát kell felragasztani, s máris ott vagyunk a játszótéren, a táncosokból kreált kellék nélküli élő libikóka, ugrókötél, tapsjáték, a falra dobált labda. Hihetetlenül mozgalmas a színpad, élő zenével a Hegedős együttes húzza s vonja a talp alatt valót. Nincs egy percnyi szünet, mert ezt csak inni lehet – még még….A legtöbb gyerek, elöl már el is engedte az „előadást”, máshol járnak, s transzformálódva önfeledten táncolnak összekapaszkodva, énekelve. És azért mondjuk ki, ez az előadás 21.századi, a kindertojás és a számítógép valósága éppúgy benne van, mint a fantázia. A dramaturgiát valóban a témák írják, (illetve a Friss tinta! című mai gyerekversek - Fecske Csaba, Kiss Anna, Kiss Benedek, Kiss Dénes, Kukorelly Endre, Oravetz Imre, Tóth Krisztina, Varró Daniel) amit mi mindannyian tudni vélünk (?), s felnőtté válva nem biztos, hogy olyan könnyedén oldunk meg, mint néha a gyerkőceink. Ez a mi leckénk. Valamiféle tükör. 

A születés, fiú-leány élcelődés-vita-harag, hétköznapi csip-csup gondok-bajok, jó és rossz. Szerelem. Van itt „anyu sminkel” városi mindennapisága, (Tóth Krisztina: Marci a fürdőszobában), elrepülünk az óriások földjére, Makovínyi Tibor remekül hozza a hórihórgast, a gyerekek elhiszik, hiszen a két színész guggolva járják körbe a törpék országában. De kézenfogva jön a regölős ének is, mert ez is hozzánk tartozik. Én, mint egy urbánus lélek küszködöm, mert ez a népi „vonal” oly elfeledett, egy öreg parasztember pödört bajuszú bölcsességét nem találom a google keresőjében. Változnom kell. Visszafelé.

Figyelemre méltó a finom mesés-témákba szőtt táncok világa. De talán nem is konkrét táncok, hanem motívumok variánsa, mint egy odaillő mozaik a hangok, a versek, a ritmusokba ágyazódva, mint egy jól összevarrt gyerekjelmez gombjai. Foroghatunk együtt a körtáncban, mint a kicsik az első sorokban, de itt van a Mozgolódó hideg szélre komponált leány kendős-tánc filigrán egyszerűsége. A Nagykörúti szél szöveg nélküli tánckompozíció, a lila ruhás nő – Rémi Tünde – tündérként hint csillagpor- álmot mindenkire. És itt van a négy pár lábra felhúzott zokni-tánc, a gyerek sereg hahotájától kísérve. „Különös állat. A vége a feje. A dereka a sarka. A teteje az eleje. Sose bírtam vele. 

Pedig a nagymama hogy tanított! „A szája szélét meglazítod, széthúzod, aztán zsupsz! Bele!” …Na de: Annyi harc után, bölcső és sír közt, meg lehet szokni. S mit várhatni egy bölcstől, ha agyilag zokni.” (Bella István: Zoknipofájú vers)
Igazi ütős a „Bajusz-tánc”, amit szintén vers vezet fel és rábaközi elemekkel cifrázott férfitánc kerekedik belőle, de kiemelném a „Zaka-Zaka-Zakariás (Kiss Benedek verse) zakatolás, bakfütty”…tiszta rigmusokra, vonat-imitálását. És álljunk meg egy szóra! Ezek a versek, csúfolódók, rigmusok a magyar nyelv szépségéről, zeneiségéről és színeiről árulkodnak! Novák Esztert és Foltin Jolánt illeti a dicséret ezért az ötletért, jó meglátás és rendezői koncepció volt. 

A Zakariás hang-ritmusa könnyedén érthető, nem szájbarágós módon előadott felvezetés – Appelshoffer János és tíz leány tánca. Dugattyúk, szelepek, mozdonykerekek hihető illúziója (nekem megjelent a mozdony!) sípok és nádihegedűk imitációjából vérmes férfi szólótánc cigány, gyimesi és bodrogközi motívumokkal. A végén a csattanó: örömtánc a gyerekekkel a színpadon, én is a lábammal és kezemmel követem a ritmust, lefelé a lépcsőn felkapnám egy táncra a ruhatáros hölgyet, de nincs sehol, most máshol lehet….talán a színpadon van ő is. Kedves Mindenki, ha van idejük, lazuljanak el, nyomják el a cigit, lélegezzenek frisset, oldódjanak fel, vigyék el a gyerekeket és elsősorban magukat a Nemzeti Táncszínházba, s ha útközben gyermekké zsugorodnak, ne ijedjenek meg! A törpék és óriások világában ma is minden lehetséges.