Scott Weiland némi Velvet Revolver-kaland után ismét visszatalált eredeti helyére, az újjáalakult Stone Temple Pilots soraiba, de mielőtt minden idők legéletképesebb Seattle-kópiacsapata élén is új dalokat írna, piacra dobott egy szólóalbumot is. Annyira nem kellett volna erőltetni a dolgot...

Scott Weilandnek (polgári nevén Scott Richard Kline-nak) sikerült körülbelül olyan ízléses módon lemenedzselnie szakítását a Velvet Revolverrel, hogy alighanem még zenésztársainak korábbi nemezise, Axl Rose is csak csettinteni tudott volna arra, amit rendezett. Az énekes – aki drogbotrányairól legalább annyira híres, mint képességeiről – ismét eredeti zenekarával, a Stone Temple Pilotsszal nyomul a tengerentúlon, állítólag az idei sikeres összeboruló turnét lemez is követi majd, de addig is itt ez a szólóalbum, hogy a borult fanatikusok egy jottányi ideig se maradjanak Scott nélkül.

A sajátos borítójú anyag középpontjában – természetesen – a főszereplő magánéleti zűrjei állnak, de kivételesen nem a különféle illegális szúrni- és szippantanivalók, hanem feleségével ápolt viharos kapcsolata, aminek a végére éppen mostanában készülnek pontot tenni, illetve öccsének tavalyi halála. Bűn lenne nem megjegyezni, hogy a tesó túllőtte magát, vagyis a családban nem Scott az egyetlen problémás sarj...

Weiland a friss nyilatkozatokban igyekszik felkészíteni a Stone Temple Pilots rajongókat, hogy könnyen kiakadhatnak az albumon, de ugyanakkor természetesen nagyon büszke is a No Doubt hangszereseivel rögzített dalokra. Lelke rajta… Ha ugyanis azt mondjuk a „Happy” In Galoshes-ra, hogy dögunalmas, még semmit sem árultunk el. Erre az 59 percben elővezetett eseménytelenségre még akkor sem készülhet fel az ember, ha nem vár Weilandtől új Core-t vagy Purple-t. Márpedig aki egy kicsit is gondolkodik, az biztos nem vár, hiszen olyan szintet gyaníthatóan a Stone Temple Pilotsszal a háta mögött sem lesz képes produkálni...

Amolyan korszerű – értsd: rádiós –, de itt-ott elég komoly ’70-es évek-feelinggel elővezetett gitárpopról beszélhetünk, ami bizonyos hangulatokban kellemes pihentetőként vagy elviselhető háttérzeneként tudna működni, ha nem lenne végtelenül lapos. A hallgató a téma miatt azt várná, hogy valami lélekcsupaszító, felkavaró élményben lesz része, „szónikus utazásban”, hogy magát a Művész Urat idézzük, ehelyett kapunk egy órányi totális szürkeséget. Ha nagyon hasonlítgatni akarunk, David Bowie neve ugrik be a leggyakrabban, de Scott köztudottan hatalmas rajongó, vagyis ebben semmi meglepő nincs. Kötelező jelleggel megemlíthető még a Beatles vagy a Pink Floyd, néhol fűszerként befigyel egy kis diszkógömbös hangulat is, de igazából felesleges sorolni a párhuzamokat, mert elég, ha annyit tudunk, hogy itt van egy lemez, amin egy órán keresztül nem történik semmi.

Scott persze nem énekel rosszul, de annyira azért nem izgalmas a stílusa, hogy ezeknek a jellegtelen, szürke daloknak fazont tudjon adni. Most tényleg, mit lehet lépni arra, hogy a nyitó, rockosabb Missing Clevelandet leszámítva még a DJ-guru Paul Oakenfolddal megerősített Bowie-feldolgozás, a Fame a legjobban sikerült téma itt? A klipesített Paralysis dalolászása vagy a Crash pittyegéssel tarkított lebegése szimplán csak fárasztó, a Big Black Monster homoerotikus poposkodása vagy az Arch Angel viszont egyenesen förtelmesek. Utóbbi olyan, mintha valaki a tábortűznél némi kapatos gitározás és szenvelgő énekelgetés tetejébe próbálna meg full bénán Trollie Wallie foszlányokat játszani egy egysejtű gyerekszintetizátoron. Ez egyszerűen büntet, annyira rossz.

Ha valaki alvászavarokkal küzd, nem tévedhet a „Happy” In Galoshes-zal, de mindenki más lehetőleg messziről kerülje el Weiland új lemezét. Ehhez képest még az utolsó Chris Cornell album is egy izgalmakkal teli, élettől vibráló műalkotás volt. És ez valahol azért elég ciki.