A lassan véget érő esztendőben a rock egyik legszínesebb évére, 1968-ra emlékeztünk. Ez az év a műfaj átalakulásával járt: megváltozott a Beatles zenéje, megszűntek olyan nagyágyúk, mint a Cream, az Animals, a Byrds, s jöttek a trónkövetelők: a Yes, a Free, a Deep Purple. A progresszív rockot játszó Yes a londoni Marquee klubban mutatkozott be 1968. decemberében.
Jon Anderson énekes Chris Squire basszusgitáros-énekessel, Tony Kaye billentyűssel, Peter Banks gitárossal és Bill Brufford dobossal együtt kezdett. Később csatlakozott hozzájuk és meghatározóvá vált Rick Wakeman billentyűs, Steve Howe gitáros és Alan White dobos. Valamennyien megfordultak a legjobb brit rockformációkban.
Első lemezeik nem hozták meg a remélt áttörést, a későbbiek során azonban olyan albumokkal kaptak helyet a rock hangtárában, mint a The Yes Album és a Fragile - mindkettő 1971-ben jelent meg és platinalamez lett -, vagy a Close To Edge (1972) és a Tales from Topographic Oceans (1973), amellyel először vezettek brit albumlistát. Sikerlemez volt az 1977-es Going for the One is, amellyel visszatért a banda a brit albumlista élére. Amerikában a nyolcvanas évek volt a Yes legjobb időszaka, több daluk is vezette a listát.
A Yes több évtizedes vándorlása a rock országútján jelentős személyi változásokkal is együtt járt. Budapesti koncertjeiken sem léptek fel kétszer ugyanabban az összetételben. Legutóbb például - öt évvel ezelőtt - a legjobb zenészeikkel, Wakemannel, Howe-val, White-tal jöttek, de volt, amikor ezek a nevezetes muzsikusok hiányoztak. A Yes tagja volt a főként az Asia tagjaként ismert Geoffrey Downes, Patrick Moraz (billentyűs) valamint a gitáron és billentyűs hangszereken is kitűnően játszó Trevor Rabin és Billy Sherwood - aki a Boston, az Asia és a Rush hasznos tagja volt.
A zenekar a mai napig jelen van a rock színterén. Legutóbbi albuma, egy koncertlemez Montreux-ből tavaly jelent meg. Az idén júniusban indult volna a 40 éves jubileumi turné, de ezt Anderson betegsége miatt elhalasztották.
