Harminc éve olvastam először Csoóri Sándor Szalmavirág című esszéjét, melyben valamelyik cigányfaluban tett látogatásáról ír. Elmeséli, hogy abban a „vakarék-Édenben” barátja miként fotózott egy meztelen cigányasszonyt. Pontos, szemléletes leírása alapján megjelent előttem a fénykép, de a legutóbbi időkig csak saját, belső tárlatomon láthattam.

A felvételt ezerkilencszázhatvanöt körül készítette Kósa Ferenc, hogy aztán évtizedekre meg is feledkezzen róla. Az idén kotorta elő negatívját a fiók mélyéréről, hogy az első nagyítást – közös kiállításukon – Gaál István és Sára Sándor hasonló témájú képei mellé akaszthassa. A papírkép láttán, azonnal tudtam, megtaláltam a szöveg ikertestvérét.

Csoóri és Kósa forgatási helyszíneket kerestek filmjükhöz, s eközben bukkantak valahol, Magyarországon, erre a telepre, mely érkeztükre azonnal megbolydult. A lusta, vakarózó, kecskét megdézsmáló, kenyeret majszoló késő délutánba katalizátorként csöppent a két városi ember, hogy életre keltsenek valami elfeledett, ősi rítust: Vénusz születését.

Vénuszunknak persze semmi köze a habokhoz, a padlásról ereszkedik alá, hogy – ruháit a putri ajtaja elé szórva – csupaszon lefényképeztesse magát.

Csoóri szövegében a nő kezében tartott virág izzik fel, a fotón a mögötte lévő ház fala, azonnal a legfontosabbra irányul figyelmünk, s szemünk csak ezután kezd pásztázni a kép egyéb részletein.

Első pillantásra négy mellékalakot látunk a fotón, közülük csak egy, a baloldalon álló lány nem néz a kamerába, a többiek a fotográfusra figyelnek, sőt, a fehér kendős nő, combjai közé nyúlva, mintha buja, illetlen üzenetet is küldene felé. Aztán észrevesszük, hogy a ház sarkánál üldögélő fiúcska kicsi gyereket tart az ölében, és előbukkan másik épület ajtajában egy, már-már az árnyékba vesző asszonyalak is. Ha nem bóklászna előtte három világos szőrű malacka, tán fel sem tűnne jelenléte. Ő „hősnőnk” abszolút ellenpontja.

Elgondolkodhatunk a szárítókötélen lógó bizonytalan ruhadarabon, a falhoz lökött ócska kerékpáron, és a hasaló tarka eben is, melynek kompozíciós szerepe az, hogy fehér foltjával a főtémához vonzza szemünket. A főtémához, melyet a ház sarkaihoz komponált kutyás nő és a fiú keretez. És feltehetjük a kérdést: vajon mi vihette rá ezt a létra előtt és mellett, félig világos, félig sötét háttér előtt álló, kezében virágot tartó, nyakán elcsúszott láncot vagy gyöngysort viselő asszonyt, hogy meztelenül fényképezkedjen? Hányszor próbáltuk már mi is, mint ócska göncöt, levetni magunkról minden nyűgünket, hétköznapjainkat, megszokásainkat, hogy – akár egyetlen pillanatra – szabadok, természetesek lehessünk?

Kósa képkivágása a szélesvásznú filmekét idézi. Tudnunk kell: ahhoz, hogy ezt a formátumot elérje, negatívkockájának kétharmadát „pocsékolja” el. Objektívének rajzolata, és az éppen adott világítás sem nevezhető tökéletesnek, így a fotó minősége is hagy némi kívánnivalót maga után. A mesteri szerkesztés azonban, és az a tény, hogy minden pontosan a helyén van, a fotó egyetlen részlete sem elmozdítható, elhagyható, mind felülírja a technikai hiányosságokat.
A kép bármelyik jelentését vizsgáljuk, elemezzük, nem lehet
hiábavaló gondolatunk, hasztalanul feltett kérdésünk.