A női írók táborát gyarapítja, bár felesleges korlátnak érzi ezt a kategóriát. Az írás szabadságáról, egy félresikerült megváltástörténetről és a drámaírásról Erdős Virág íróval beszélgettünk.

Ha jól tudom, pár napja volt az új könyved bemutatója.

Igen, „A merénylet” címmel jelent meg egy drámakötetem a Palatinus Könyvkiadónál. Ennek a kötetbemutatója volt 9-én a Vígszínház Házi Színpadán, ahol két nagyszerű színésznő, Igó Éva és Tornyi Ildikó olvasott fel részleteket a szövegekből. 

Manapság gyakran használják azt a kifejezést, hogy nőirodalom. Szerinted mit jelent ez? Van ilyen kategória egyáltalán?

Sajnos van, bármennyire is igyekszem a magam részéről nem venni róla tudomást. Tapasztalatom szerint maga a tény, hogy női néven publikálok, már óhatatlanul is valamilyen homályos, külső elvárásként működik, amire az ember még akkor is kénytelen tekintettel lenni, ha teszem azt épp „ellene dolgozik”. Az utóbbi időben két, viszonylag nagy feltűnést keltő női irodalmi antológia jelent meg „Éjszakai állatkert”, illetve „Szomjas oázis” címmel. Itt, ha úgy vesszük, már maguk a kötetcímek is eléggé elgondolkodtatóak. Végülis az „állatkert” is, az ”oázis” is abszolút vidám, termékeny és örömteli helyek, jó hogy „vannak ilyenek” a világban, de éppenséggel egyik sem az a kimondott „természetes élettér”... Ezzel csak azt akarom mondani, hogy női szerzőnek lenni ma Magyarországon érzésem szerint még mindig valamiféle fura egzotikumot jelent. Vannak a lajhármakik, a legyezőpálmák, meg a női írók... Ez a dolog engem igazság szerint sokkal inkább korlátoz és elkedvetlenít, mintsem hogy bármiképp is felszabadítana. Ráadásul épp annak a „totális szabadságélménynek” a megélésében korlátoz, amit egyébként számomra maga az írás jelent. 


Mit értesz ezalatt?

Például éppen most, a vígszínházbeli kötetbemutató kapcsán gondolkoztam el azon, hogy nőként végülis még mindig mennyivel jobb dolog írónak lenni, mint színésznek. Színésznőként – egy-két kivételtől eltekintve – szinte kizárólag női szerepeket játszhat el az ember, íróként viszont annak a bőrébe bújok, akiébe csak akarok. Legfeljebb időnként kilóg a lóláb...

Beszéljünk egy kicsit arról, hogyan indult az írói munkásságod! Nem szokványos, ha valakinek egy képeket illusztráló kötet az első munkája. Ráadásul ezt a könyvet több nyelvre is lefordították.

Az egyetem végén egy ideig eljártam egy Lengyel Péter által indított írói szemináriumra. Többen kezdtük ott a pályánkat, köztük Hamvai Kornél, Hazai Attila, Péterfy Gergely és még sokan mások. Akkoriban itt, ebben a körben adódott a lehetőség, hogy írjunk képaláírásokat Korniss Péter belső udvarokról készített fotóalbumához. Eredetileg ez egy több-szerzős kötet lett volna, de rajtam kívül végül senkit sem hozott különösképpen lázba az „alkalmazott irodalomnak” ez a – komoly és tekintélyes írók által mégiscsak kevésbé ambicionált – válfaja. Én viszont azóta is szívesen írok fotókhoz szövegeket, az utóbbi időben például jó néhány írásom született Szilágyi Lenke egy-egy zseniális fotójának ihletésére. 

Hogy kezdtél el drámákat írni?

Leginkább praktikus okai voltak. Ahogy az évek során lassan elfogytak a „fiatal” íróknak, költőknek kiírt ösztöndíjak, feltűnt, hogy a drámaírói ösztöndíjak esetében valahogy mindig néhány évvel feljebb húzták meg a korhatárt. Mintha drámaíróvá legalábbis később „érne” az ember, mint például költővé... Ami persze butaság. Mindenesetre gondoltam egy merészet, és minden különösebb színházi múlt nélkül beadtam egy pályázatot az Örkény István ösztöndíjra, amit valami rejtélyes oknál fogva rögtön meg is kaptam. És attól fogva sorban egymás után születtek ezek a műfajilag még leginkább „színpadi játékként” meghatározható egyfelvonásosok. Ennek ellenére abszolút nem tekintem magamat drámaírónak. Tulajdonképp máig sem teszek mást, mint színpadi térben működtetek különféle költői szerkezeteket. 

A honlapod nyitólapján ez olvasható: „Erdős Virág az egyik leghíresebb magyar író, de már sajnos meghalt”.

„Illetve nem halt meg, csak mindig nagyon későn jár haza”. Azért ez nagy különbség... 

Sok meghökkentő írásod van. A Jézus születéséről szóló novelládban Mária egy kutyát szül.

Ez egy régebbi írás. Azóta jöttem rá, milyen fura, hogy Jézus világrahozatalát, azaz magát a gyermekszülést – a nemzés isteni eredetű, éteri aktusával ellentétben – még a keresztény mitológia is minden különösebb fenntartás nélkül képes egy hús-vér nőre bízni. Maga a szülés ugyanis, minden ellenkező híresztelés ellenére voltaképp egy végtelenül „passzív” élmény, nem „csinálja” az ember, hanem sokkal inkább „megtörténik” vele. Azok az erők, amik a fogantatás, a terhesség és a szülés során mégiscsak a „testeden keresztül” működtetik és lendítik tovább a világmindenség sorsát, voltaképp csak egészen minimális mértékben tartanak igényt a te tevőleges és kreatív közreműködésedre. Akármilyen furán hangzik is, gyereket szülni méltatlanul és aránytalanul „könnyű” dolog. És épp ez az a momentum, aminek alapján úgy éreztem, hogy egy szülés történetének leírásán keresztül el tudok mondani valamit arról, milyen szánalmas is, ahogy „nézőként”, „fogyasztóként”, vagy akár „törvénytisztelő állampolgárként”, értsd: engedelmes és öntudatlan „alattvalóként” egyszerűen „elszenvedjük” az életünket, ahelyett, hogy „csinálnánk”. Vagy legalább kapisgálnánk, hogy mégis mi ez az egész... Ez a novella ugyanakkor egyfajta félresikerült megváltástörténetként is olvasható. „Ebben” a világban, „ez” a Mária nem fogja világra szülni a Messiást, ez azért eléggé nyilvánvaló. Sőt. Az lenne az igazán „meghökkentő”, ha ez mégis megtörténne. De nem fog. A megváltó helyett itt és most egy kutya születik. Nem az a kimondott Jézus Krisztus, de ettől függetlenül azért igazán helyes kiskutya. Tulajdonképp még örülhetünk... 

A Másmilyen mesék című kötetedet eredetisége miatt dicsérték. Nem vagy kíméletes, nyers őszinteséggel formálsz véleményt a minket körülvevő világról. Miért éppen a mese műfaját választottad ahhoz, hogy keretbe foglald a mondanivalód?

Egy felkéréssel indult az egész: az Alibi című tematikus folyóirat evés-ivás számába kértek tőlem szöveget, mire én Kisgömböc címmel írtam egy novellát a bulémiáról. Így született az első „másmilyen mese”. Aztán jött a többi. Persze volt olyan szöveg, ahol picit (nem is picit) trükközni kellett, de megoldottam. Egyszerűen fölé írtam címnek, hogy „Hazudós mese”, és ennyi. 

Ha jól tudom az Eurüdiké című kötet története – az első könyvedhez hasonlóan – szintén egy képaláírással kezdődött.

Néhány évvel ezelőtt a Beszélő felkérésére írtam egy verset egy különös, századfordulós fotóhoz, ami a hajdani Rác fürdő női medencéjét ábrázolta. A képen egy komor hangulatú, boltíves oszlopcsarnok közepén súlyos, sötét, túlvilági nyugalommal üldögéltek a gőzölgő, fekete vízben a nők. Ráadásul akkortájt váltam, úgyhogy nem volt nehéz a fotó mögé asszociálni az ilyen-olyan okokból „odaát” rekedt Eurüdiké történetét, ami végül aztán kisebb-nagyobb áttételeken keresztül, de az egész tavaly ilyentájt megjelent magvetős kötet alapmotívuma lett.