Persze, lehet alanyban és állítmányban is gondolkodni, érdemes megfogadnunk ezt az ajánlatot is, de Lukácsy Sándor nyelvi búvárkodás helyett tágasabb teret kínál arra, hogy meghatározzuk széltében és hosszában identitásunkat, merre zúgnak habjai Tiszának, Dunának, satöbbi. Megkaptuk azt, ami jár: a Nemzeti olvasókönyvet, mely először 20 éve jelent, 1988-ban, és akkor is már szinte későn.

A Nemzeti olvasókönyv afféle útravaló, melyben mindent megtudhatunk az összetartozásról, a közösségi érzésről, melyet magyarságtudatunk kapcsol össze. Mi az, amelyből összetevődik ez a titokzatos erő? Nos, a nyelvi – és történelmi hagyományból, a történelemből, mindabból, amelyből felsejlik a nemzeti önismeret. 

A könyv nem protokolláris futam, nem az irodalmi törzsanyagot mondatja fel velünk Lukácsy, hanem olyan antológiát kínál, melyből körvonalazódni látszik szellemi önarcképünk. 

Az első, ami az ember eszébe jut a kötet elolvasása után: kortárs íróink milyen sokat hivatkoznak Szerb Antalra, Kosztolányira, Babitsra, azokra az írókra, akik változatos formákban vallották meg  hazaszeretetüket, és ugyebár milyen szokatlan, hogy az eleinkre oly’ sokat hivatkozó íróknak nincs mondanivalójuk a hazaszeretettel kapcsolatban.

A hazaszeretet tehát tabu, ezt így ki is jelenthetjük. Ahhoz képest, hogy Jókai mondjuk imádta a hazáját, nem jellemző, hogy bármilyen viszonyt tételeznének ma élő íróink szülőföldjükkel kapcsolatban. Így aztán, ha meg akarjuk tudni, hogy mi a magyar ma, kénytelenek vagyunk azoktól identitáskísérleteket olvasni, akik már nem élnek.

„…az erdélyi külön szín hozzátartozik az egységes magyarság színképéhez.” Ezt nem a Magyar Fórumban olvastuk, ezek a gondolatok például Babits Mihálytól származnak. A könyv szemelvényei kiegyensúlyozottan tárják fel a magyarságtudat jellegadó elemeit, például Petőfitől nem egy alföldi rónát ünneplő verset olvashatunk, hanem a Magyar vagyok című költést, melyben így ír a költő: „Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég,/ Szégyenlenem, kell, hogy magyar vagyok”

A Nemzeti olvasókönyv nagyjainktól (pl. Kölcsey Ferenctől, Tamási Árontól, Móra Ferenctől, Babits Mihálytól, Szerb Antaltól, Széchenyi Istvántól, Petőfi Sándortól) szemléz gondolatokat. Olyan témákat jár körbe, mint a haza, a haladás, az anyanyelv, a sajtószabadság, a hazaszeretet és a történelmi tudat. A legszebb az lenne, ha minden gimnázium ajándékozna belőle végzőseinek, és minden politikus, aki ellátogat a Sándor palotába kapna belőle egyet Sólyom László hivatalától.