Magyarországon nem túl gyakoriak a szupergroupok, a Jack Jack akár úttörő vállalkozásnak is tekinthető ebből a szempontból. Mennyire váltotta be a hozzá fűzött reményeket a lemez és a film?

Akkor lehet majd ezt igazán lemérni, amikor kijön a DVD, ez ugyanis egy olyan film, amit az emberek szerintem szívesebben néznek meg otthon, mint a moziban. Másrészt nem volt annyi pénzünk arra, hogy úgy reklámozzuk meg, ahogy akarjuk, tehát nyilván a hírverés sem összevethető egy hollywoodi produkcióéval. Bár tegnap megnéztem az új Keanu Reeves filmet, és azon is ültek a moziban vagy tízen… Lehet, hogy elfogyott az emberek pénze, nem tudom. Tehát a dolog siker részét illetően ez az őszinte válaszom. Hogy mi személyesen mit vártunk a dologtól, az már más kérdés, ugyanis pontosan tudtuk, hogy egy csomó öngólt rúgunk. Ilyen volt például, hogy azért is angolul jelentettük meg a lemezt, pedig ez Magyarországon automatikusan kisebb fogyást jelent. Mi azonban akkor is úgy gondoltuk, hogy férjen már bele végre valakinek ez is, ellenkező esetben soha az életben nem fognak átállni a magyar rádiók arra, hogy hazai előadóktól is játsszanak angol nyelvű dalokat. Ebből következően persze soha az életben nem lesz magyar világsláger sem. Úgy éreztük, megtehetjük ezt, hiszen a csapatban négy ismert zenészről van szó, stabil közönségbázissal. Ennek ellenére a rádiók mégis egyből nemet mondtak arra, hogy játsszák a dalainkat. Számomra ez például egyértelmű csalódás volt.

Mi lehet az elzárkózás oka?

Amikor az autódban bekapcsolod a rádiót, az ő véleményük szerint gyorsabban tekersz el máshová, ha valami olyat hallasz, amit még nem ismersz. A nagy rádiók ezért nem bejátszó rádiók. Inkább az a hozzáállásuk, hogy csináljanak csak slágert valamiből a kis vidéki adók, aztán majd ha ismertté válik a nóta, ők is bekapcsolódnak. A regionális rádiók viszont követő állomások, a nagyokat utánozzák, akik vagy külföldi zenét játszanak, vagy tingli-tanglit. Innentől kezdve tehát nagy megfejtésem nincs. Ha bármilyen irányba indulsz a határon túl autóval, azonnal tudni fogod, hogy külföldön vagy, mert a nagy nemzetközi slágerek mellett a helyi anyanyelvi dalokat is játsszák akár Szlovákiában, akár Romániában, akár Ausztriában. Nálunk ezzel szemben idén az editor’s choice-ban nulla, azaz nulla darab magyar dal szerepelt. Vagyis az arány elég szar.

Azért érdekes, amit mondasz erről az elutasításról, mert a Jack Jack elég sok helyről megkapta, hogy direkt sikerre gyártott, kiszámított kreáció. Ugye eleve négy ismert figuráról van szó, nem beszélve a már a névben is kifejeződő Jack Daniel’s kapcsolatról és Neményi Ádám producer szerepéről…

Ahogy egyre több időt töltök Magyarországon, annál jobban emlékezni kezdek arra, miért is mentem el innen annak idején… Ha itt valaminek sikerszaga van, egyből mindenki mögé lát ezt-azt. Ami a konkrét dolgokat illeti: persze, kell, hogy egy előadó mögött legyenek támogatók. Ez egyszerűen nem működik másként. Ha megnézed az első tíz-húsz futó zenekart, azoknak is van támogatójuk. Nagyon fontos volt számunkra, hogy egyből mögénk állt a Jack Daniel’s, és olyan körülményeket biztosított, amik nyugaton egyébként teljesen normálisak. A zenésznek így csak és kizárólag a zenéléssel kell foglalkoznia. Miután az ötlet, hogy ez a négy arc együtt zenéljen, jó volt, Neményi Ádám is mögénk állt, hogy csináljunk egy filmet. De ne úgy képzeld el a dolgot, hogy hollywoodi pénztárcák nyíltak meg a kedvünkért… Ha valaki látja a végeredményt, szerintem egyébként kizárt, hogy kiszámított, direkt a sikert hajhászó motívumokat találjon benne. A felületes szemlélőnek talán tűnhet így, de meg kell hallgatni a lemezt, és abból is egyértelmű lesz, hogy mi bizony nem számoltunk a közízléssel.

Mindannyian teljesen más zenei közegből jöttetek. Volt bármi előzetes elképzelésed, hogy mi sülhet ki az együttműködésetekből?

Mindenkivel zenéltem már együtt jammelés szinten, Szabikával a legtöbbet, Ganxsta Zolee-val meg talán kétszer, illumináltan játszogattunk a Fészek Klubban. Ennek alapján viszont a lemezemre is elhívtam, mert azonnal kiderült, mennyire jól üt. Nem egy virtuóz dobos, de nagyon megszerettem azt, ahogy olyan keményen és konstans módon odateszi az alapokat. Tibike jött a legkésőbb a bandába, ez azt jelenti, hogy három nappal később, mint a többiek. Nézd, mi nem vagyunk a legképzettebb zenészek, messze nem. Szabival például úgy írtunk dalokat, hogy egyszerűen arrébb tettem az ujját a hangszeren, ha valami nem stimmelt, mert egyikünk sem beszél a zene nyelvén, hogy ez most az A-moll 17-es vagy az öregasszony-harmónia, mit tudom én… Viszont a zenélésnek az a vérmes, ösztönös része, amit nem lehet megtanulni, mindenkiben ott van. Ezzel tisztában voltam, de mivel tényleg mindannyian máshonnan érkeztünk, fogalmam sem volt, milyen zene sül majd ki ebből az egészből. Aztán Zolee beszámolt, és abban a pillanatban, amint elkezdtünk játszani, megszületett az a hangzás, amit a lemezen hallasz. Ganxsta utána folyamatosan cseszegetett is, hogy hagyjam a harmóniákat, ne bíbelődjek annyit állandóan az apró részletekkel, csak nyomjuk, és ez is nagyon jót tett a produkciónak.

Ha kicsit visszatekintünk  úgy 1993 tájára, a Sex Action azért eléggé mást képviselt, mint a Mester és Tanítványai, akár a zenét, akár az image-et tekintjük…

Tudtunk a másik létezéséről, de nem nagyon ismertük egymást… Ha azt kérdezed, melyikünk változott többet, egészen biztosan én, Zolee ma is hozza a formáját. Én még mindig nem vagyok annyira rock’n’roll, mint ő vagy Szabika. A magánéletben legalábbis biztosan nem, csak ha felmegyek a színpadra. Sőt, még ez sem teljesen igaz… Éppen ezért örülök a Jack Jacknek, mert itt kiüvöltözhetem magamból, ami bennem van, a saját lemezemet pedig pszichedelikusabbra vehetem.

Ahogy hallgattam a lemezt, itt-ott halványan például az Extreme neve ugrott be. Te mihez hasonlítanád a zenéteket?

Talán azért, mert az énekes ott sem egy kifejezett üvöltözős, rekedt rock’n’roll torok… Én is megkaptam már párszor, hogy nem elég erőteljes a hangom ehhez a zenéhez. Mindenkinek más jut eszébe a hangzásunkról, akad, aki szerint a Cultra, más szerint Lenny Kravitzre hasonlít a zene. Igazság szerint nem volt tervünk arra, hogy bármire is hasonlítson. A basszus-dob alap nagyon kemény, erre jön rá Tibike, aki sokkal jobb gitáros, mint az a Hooligansből kiderül, én pedig hoztam a szokásos harmóniáimat és dallamaimat. Ebből állt össze ez a különleges elegy. Szerzőként több ezerszer hallottam a dalokat a stúdióban, és nem untam meg egyiket sem, pedig a korábbi zenéim között azért akadt olyan, ami századszorra már a könyökömön jött ki. Ez nem olyan. Nagyon szeretem a lemezt. De elképzelhető, hogy a magyar piac még nem elég érett rá.

Milyen kifutást látsz ebben a projektben? Külföld felé érdemes tapogatóznotok?

Nem akarom összehasonlítani magunkat az LGT-vel, mert szerénytelenségnek tűnne, de Somló Tamástól hallottam egyszer, hogy amikor kimentek Amerikába, azért nem jött össze nekik a nagy siker, mert valamelyiküknek – talán Lauxnak, nem emlékszem már – honvágya támadt, és mindenáron haza akart jönni. Kiküldtük az anyagot olyan angol producereknek, akik a mai trendek között Angliában és Amerikában simán be tudnának futtatni egy hozzánk hasonló zenekart. Amikor felolvastam a többieknek az erről szóló válasz e-mailt, mindenkinek kiült az arcára a boldog mosoly, aztán elkezdtünk azon agyalni, miként lehetne mindezt összeegyeztetni az itthoni teendőinkkel. A Hooligans majdnem minden nap játszik, Zolee-ék is elfoglaltak, tehát idő és technika szempontjából sem lenne egyszerű megszervezni a dolgot. A másik része azonban az, hogy a többi csapatunkat fel kellene adni ahhoz, hogy komolyan meg lehessen csinálni a Jack Jack szerencséjét külföldön. Erre pedig szerintem – mindegy, hogy ki vagy kik miatt – nem lennénk képesek.

Ha rajtad múlna, azért megpróbálnátok?

Nézd, ez az egész zenélés olyan dolog, hogy nem tudsz egy seggel két lovat megülni. Vagy itthon csinálod, vagy külföldön. Olyan tényezőket is figyelembe kell venni, hogy itthon van az anyukám, akit nem szívesen hagynék itthon… De látod, én azért kiküldtem a zenénket a megfelelő embereknek. Szóval nem tudom. Mindenkinek fontos a saját bandája, a dolog másik része viszont az, hogy ez a lemez sokkal jobb lett annál, hogy csak így ennyiben hagyjuk. Innentől kezdve akármi történhet.



Terveztek például második nekifutást?

Nem tudom, tényleg nem tudom. Itt van négy zenész, akik olyasmit csinálnak, ami nagyon jó, de nem biztos, hogy ez hozzá a megfelelő közeg. Viszont egészen biztosan létezik a világon olyan hely, ahol meg imádnák, csak hát oda nem biztos, hogy kijutunk: Anglia, Amerika, Skandinávia… Amikor kiküldtük az első dalt külföldi ismerős szakembereknek, egyből azt válaszolták, hogy felléphetnénk egy konkrét stadionbulin Kid Rock előtt. Ültünk és néztünk egymásra, hogy most akkor mit csináljunk. Aztán végül persze azt kellett mondanunk, hogy nem, hiszen nem volt több nótánk, felszerelésünk, semmink. Ez kicsit magyaros sztori, de tényleg így történt. És lehet, hogy igent kellett volna mondani.

Mit gondolsz, nehezebben lehet érvényesülni a mai viszonyok között, mint amikor például annak idején a Mester és Tanítványait csináltad?

Kétélű dolog ez. Akkoriban sokkal kevesebb zenekar működött, mint manapság, ráadásul a nyugati zenék sem áradtak be ilyen mértékben, tehát más volt a mérce. Amikor a Mester és Tanítványaival zenéltem, 25 ezer példány volt az aranylemez-határ – ami most 7500–, mi pedig eladtunk 150 ezer albumot. Ebből a szempontból, a dolog anyagi részét tekintve tehát egyértelműen rosszabb a helyzet, mint akkor, a másik oldalon viszont ott van, hogy ha ma megírsz valamit, azt simán felteheted az internetre, ahol mindenki meghallgathatja. Vagyis adott a lehetőség arra, ami egy igazi művésznek a legfontosabb: el tudja juttatni a közönséghez azt, amit csinál. A magyarországi állapotok egyébként siralmasak. Mindig csak nézek, amikor zenészek azon vitatkoznak, miként lehetne változtatni a dolgokon, miközben ők maguk is kiszolgálják a rádiók diktálta közízlést… Emiatt nem tudunk negyven éve kitörni abból, hogy operettország vagyunk. Csak mi tehetünk róla, és nem is annyira közvetve. Ha egy zenész tingli-tanglit játszik, az nem azt jelenti, hogy csak arra képes, hanem azt, hogy tudja: a közönség ezt szereti. Sláger ugyanakkor abból lesz, amit sokat hallasz, vagyis ha a média melléd áll. A média viszont nem áll melléd, csak ha tingli-tanglit játszol.


Ördögi kör…

Igen. Voltam nemrégiben egy barátomnál Szlovákiában, akinek nagyon nagy stúdiója van. Azon kívül, hogy állt néhány luxusautó a ház körül, ott volt a Paul McCartney-féle Wings keverőpultja, vagy százötven énekmikrofon, nyolcvan gitár a falon… A felesége szupermodell, így először az hittem, abból ered ez a gazdagság, de nem. Dumálgattunk, és megkérdeztem, nem tudna-e segíteni abban, hogy elkezdjék játszani a dalainkat a szlovákiai magyarlakta területeken. Kérdezte, milyen a lemez, mondtam, hogy tök jó. Nem is értette, hogy akkor mit akarok tőle… Ha jó egy nóta, ott adásba teszik csak ezért. Magyarországon viszont nincs összefüggés a két dolog között.

Azt tehát nem tudod, mi lesz a Jack Jackkel. Szólóban mit tervezel a közeljövőben?

Most éppen mindenki arra számít, hogy gyorsan kihozok egy lemezt a Megasztár miatt, hiszen ez lenne a logikus. Mivel azonban nem írtam mostanában dalokat, ez nem fog megtörténni. A legutolsó szólólemezem is tíz évet váratott magára… Remélem, a következőt ki tudom hozni a jövő év végén, de ez még egyáltalán nem biztos. Ha kész lesz, kiküldöm majd az angol promoternek, aki lehet, hogy megint azt mondja majd, hogy menjek ki, én pedig ismét elgondolkodom majd ezen. Magyarország jó bázis, hiszen Európa szélén van, így lehet befelé dolgozni. Örülnék egyébként, ha itthon is befutna egy dalom, de amikor zenét írok, nem ezen jár az eszem.

És mi jut eszedbe, ha visszatekintesz a régi dolgaidra? Elégedett vagy velük?

Most, hogy kihoztuk a Mester és Tanítványai best of-ot, mindent végignéztem és végighallgattam újra. Mindenképpen furcsa magadat 15 év távlatából látni, de nagyon jó érzés, hogy tükörbe tudok nézni, és azt tudom mondani: azok a dalok is időtállóak. Attól függetlenül, hogy azóta sokat változtam, minden belülről jött akkoriban, ezért aztán nem is nagyon változtatnék rajtuk. Nyilván a hangzáson hallatszanak az akkori trendek, mai fejjel például biztosan kevesebb ének-effektet használnék, hogy ne legyen annyira szállós a dolog, de akkoriban ez volt az általános. Lehetőség nyílt újramasterelni a régi felvételeket, de igazából nem csináltam velük semmit. Az utolsó szólóalbumomat is nagyon szeretem… Nincs bennem megbánás. Persze egy dal olyan, mint egy festmény: befejezni igazából nem lehet, csak abbahagyni. Mindent lehet addig finomítani, amíg világ a világ.

Mi az apropója 2008-ban egy Mester és Tanítványai kollekciónak?

Igazság szerint a két régi zenésztársam nagyon régóta csesztetett, hogy csináljunk már valamit, amire mindig nemet mondtam, mivel az a múlt. De ennyivel tartoztunk magunknak, főleg, hogy a régi dolgokat már abszolút nem lehet beszerezni, és sokan keresték is őket.

Elég rövid ideig működtetek annak idején…

Igen, mindössze két évig. Az akkori hitvallásunk eléggé beleszőtte magát mindenbe a zenekar körül, és nem tudtuk rendesen feldolgozni, ahogy változtunk, távolodtunk attól a filozófiától. Szép időszak volt ez az életemben, de egy csomó mindent nem vettem észre. Egy felekezet tagjának lenni, és azt a megosztás öröme miatt állandóan hangoztatni fals, mert amikor észreveszed magadon, hogy az általad vallott filozófia nem fedi tökéletesen az életviteledet, meghasonulsz. Ma már persze sokkal okosabb vagyok, de akkoriban nem voltam képes átlátni ezt. Minden, amit a vallások mondanak, egy bizonyos tudatállapotra utal, amit bárhonnan el lehet érni, a térképek mind ugyanoda mutatnak. Én viszont ezt nem vettem észre, és ezért a magam fiatalos lendületével fennhangon, adott esetben a médiában is vitatkoztam másokkal. Azt hittem, csak az én térképem vezet el a célhoz… Szóval nem éltük meg túl jól ezt az egészet, ezért is kellett feloszlanunk. Nem ragadhattunk benne valamiben, amiben már nem hittünk. Kicsit a Mester és Tanítványai név is nagyképűre sikeredett… Eredetileg persze csak szójátéknak szántuk, de voltak, akik mindenfélét mögé láttak.

Kapcsolatban vagy még a krisnásokkal?

Akkoriban is annyiban merült ki velük a kapcsolatom, hogy rendszeresen feljártam hozzájuk, aztán ültünk a kertben a napsütésben, indiai kajákat ettünk és beszélgettünk az istenről, akiben mindenki ugyanúgy hitt. Ha pedig a környezetedtől azt a visszajelzést kapod, hogy ugyanabban hisznek, amiben te, az tök jó érzés. Nagyon boldog időszak volt ez az életemben, attól függetlenül, hogy mennyi volt benne az illúzió és a valós dolog. Attól azonban, hogy ma már nincs kapcsolatom velük, a kutatás még nem állt meg, az akkori kérdéseim a mai napig is ugyanúgy foglalkoztatnak. A Krisna-tudat az egyik út a sok közül, amin keresztül el lehet jutni a válaszokhoz.

Így a műsor finisében mindenképpen szót kell ejtenünk a Megasztárról. Mennyire számítottál előzetesen másra, mint ami végül kisült a dologból?

Az igazat megvallva halvány fogalmam sem volt, hogyan működik a Megasztár. Persze belenéztem az előző háromba, és gyakran eszembe jutott, hogy jó lenne ott ülni, hiszen én egészen más mércével mérek, mint sokan mások az előző zsűrikből. Emiatt többször is nagyon ideges voltam a tévé előtt. Nem értettem például, hogyan lehet mérce 2008-ban az, ki milyen hangosan énekel, hiszen elég régen feltalálták a mikrofont. Vagyis ez nem szempont. Másrészt ott munkált bennem, hogy tök jó érzés lenne, ha végre valakit ki tudnánk állítani a nemzetközi porondra, és ott sikeressé tudna válni. Olyan ez, mint amikor egy focimeccsen megverjük az angolokat. A műsornak köszönhetően úgy tűnik, társakra is találtam ebben, hiszen néhány embert elkezdett érdekelni, miként lehetne megvalósítani mindezt. Előzőleg azt hittem, egyedül vagyok az ilyen törekvéseimmel, de kiderült, hogy nem. Így aztán lehet, hogy sikerül csinálnunk egy nagyobb stúdiót, aztán egy iskolát, ami felkarolja az arra érdemes, tehetséges embereket. Úgy gondolom, két-három éven belül ennek lehet valami gyümölcse.

Mit gondolsz, a négyes széria versenyzői karizma szempontjából mérhetőek a korábbiakhoz?

Azért nehéz válaszolnom erre, mert a régieket elsősorban a tévében láttam, így fogalmam sincs, milyen hatással lett volna rám például Gáspár Laci élőben. A duettek ebből a szempontból nagy könnyebbséget jelentettek, ott ugyanis látszott, hogy a mostaniak is simán megállják a helyüket. Ami a karizmát illeti, nem tudom, egyáltalán át tud-e jönni az adott énekes kisugárzása, amíg a műsor karaoke-showként működik, tele feldolgozásokkal. Láttam már olyan Elvis-imitátort, akinek a produkciójától libabőrös lettem, mert ugyan tudtam, hogy ő nem az igazi, de mégis sikerült magára öltenie Elvis karizmáját pár percre. Vagyis ilyenkor elsősorban nem saját kisugárzásról beszélünk. Kétségtelen, hogy a Megasztárban sem találtunk Elvis Presleyt, de ettől még a kutatást nem kell abbahagyni.


Mennyire ásták alá a műsor hitelét a szavazatmanipulálással kapcsolatos híresztelések?

Ha felröppen egy negatív hír, és azt elkezded cáfolni, csak még inkább gerjeszted a szóbeszédeket, így eddig nem nagyon nyilatkozgattam erről, mára azonban olyan szinten elharapózott ez a dolog, hogy beszélni fogok róla. Ez ugyanis egy vicc. Az újságírók nem tudnak jobbat kitalálni… Olyanokat vágtak a fejemhez, hogy azért dicsérem Király Viktort, mert az apukája az EMI-nál dolgozik, és én ott akarom kiadni a lemezemet. Miközben van saját lemezkiadóm… Vagy hogy lefizettek. Aki ismer, tudja, mennyire távol áll ez tőlem, de még csak megkeresés sem érkezett… Ez amolyan magyar betegség. Miért kell mindig valamit odalátni az események mögé? Miért nem lehet valakit csak azért szeretni, amit csinál? Nem mondom, hogy nem idegesítenek ezek a dolgok, mert igenis idegesítenek, de túl kell lépnem rajtuk. A művészetben az jelenti az igazi szabadságot, ha függetleníteni tudod magad a kritikáktól. Persze ezek nem is igazán kritikák, sokkal inkább rosszindulatú szurkálódások.

Ha meghívnának egy esetleges ötödik széria zsűrijébe, elvállalnád?

Egy hónappal ezelőtt még azonnal igent válaszoltam volna, de azóta éppen az előbbiek miatt kissé kiakadtam. Másrészt néha úgy éreztem magam, mintha egy másik bolygóról jöttem volna. Érkezett pár megerősítés a szakmán belülről, a barátoktól, meg kaptam sok-sok levelet is, de a helyszínen, a nézők szavazatai alapján néha olyan volt, mintha folyamatosan szembemennék a forgalommal a véleményemmel. A végén már a zsűrin belül sem nagyon volt egyetértés. Nem mondom, hogy elgondolkodtam azon, hogy nincs igazam, mert amit mondok, azt meggyőződésből mondom. De az azért furcsa, hogy menet közben olyan tehetségek estek ki ebből a műsorból, akik messze felülmúlják a bent maradók némelyikét. Mindent megtettem azért, hogy ők minél tovább jussanak, de ez nem metszette a zsűri és a sok százezer SMS-ező néző véleményét. Közben viszont szilárdan hiszem, hogy létezik egy generáció, amelyik már nem Illésen és Komár Lacin nevelkedett, mint én. Ott van Karcsi vagy Hien, de akár Tamarát is mondhatnám, akik – főleg technikailag – sokkal jobban énekelnek, mint az eggyel felettük lévő generáció. Ugyanúgy, ahogy Christina Aguilera is azért tud énekelni, mert gyerekkorában B.B. King gitárszólókat dúdolt… A karizma náluk még persze várat magára, mivel nagyon fiatalok, de akkor is létezik az a közönségréteg, akik inkább őket hallgatnák. Csak nem ők nyomogatják a telefonokat, hanem a nagymamák… De szeretnék hinni abban, hogy volt értelme az ottlétemnek, mert egyébként még eddig sem jutottak volna el ezek a srácok.