Vajon hogy fordulhatott elő jópárszor a történelem során, hogy kézenfekvő ismeretek pár évszázad alatt feledésbe merüljenek, csupán azért, mert néhány generáció nem veszi hasznát? Ha pedig ez megtörtént, már nagy emberek forradalmi tettei kellenek, hogy a civilizáció rég elfeledett tudását visszanyerve újra rátaláljon arra az útra, melyről a múltban letért. Akárcsak Szikravárosban.

Valamikor a jövőben zajló atomkatasztrófa után tudósok egy csoportja az emberi faj megmentésén fáradozik. Megterveznek és felépítenek egy várost a föld alatt, és betelepítik lakókkal, hogy megóvják őket a felszíni nukleáris sugárzástól. Hátrahagynak egy táskát, mely segít majd nekik a felszínre jutni, ám csak akkor, ha odafönt már eloszlott a nukleáris felhő. Ezért a táska csak kétszáz év múltán nyílik ki. Polgármesterek generációi hagyományozzák át egymásnak évtizedek során, mígnem a bolygó felszíne, a természetes fény és a nyílt tér ködös legendává válik, a tudományos álláspont pedig egyre inkább az, hogy a mindenség teljesen sötét, a Világegyetem egyetlen lakható helye a fény kicsiny szigete: Szikraváros. A táska jelentősége egyre csökken a polgármesterek szemében, mígnem egy nap teljesen elkallódik.

Szikraváros generátora, mely a fényt szolgáltatja a lakók számára, egyre rosszabb állapotban van. Az áramszünetek mind sűrűbbek és hosszabbak, a több, mint kétszáz éven át tartó folyamatos használat teljesen leamortizálta a hatalmas szerkezetet, mely már-már javíthatatlan ócskavassá vált. Bizony, bőven letelt már a kétszáz év, így az elkallódot és elfeledett táska rég kinyílt, a Föld kérge lakhatóvá vált, de mindhiába, ha Szikravárosban már senki sem hisz a bolygófelszín létezésében.

A Szikraváros egy igazán jó ötletből íródott film, a megvalósítással azonban súlyos gondok vannak. A Föld kérge alá kényszerített civilizáció drámája nem képes kibontakozni, holott fojtogató erejű lehetne, sőt, kellene, hogy legyen. Elég lett volna ehhez, ha a készítők úgy döntenek, hogy egy rendesen nyomasztó antiutópiát akarnak gyártani, nem pedig egy ifjúsági kalandfilmet. A Szikravárosban játszó három kiváló színész, Bill Murray, Martin Landau és Tim Robbins egyaránt epizódszerepre kényszerül, míg a főbb szereplők megszemélyesítésének feladatát egy gyereklánynak és egy kamaszfiúnak szánta Gil Kenan rendező.


Már a Csillagok háborúja első epizódját is gajra lehetett vágni azzal, hogy egy kisgyerekre bízták a csillagflotta pajzsgenerátorának vagy valami ilyesminek a széjjelzúzását. Amire senki sem képes a Galaxisban, azt egy hat éves gyerek lazán teljesíti. Kis társai - akik épp a Maci olvas című könyvvel ismerkednek - ezek után garantáltan addig nyaggatják az anyjukat, míg az meg nem veszi nekik a kölyökklub menüt meg a Gameboy Editiont. Nos, valami ehhez hasonló érzésem volt a Szikraváros című film kapcsán is.

Remélni tudom csupán, hogy egyszer valaki felismeri majd a Szikravárosban rejlő lehetőséget, és legyártja ennek a filmnek a felnőtt verzióját. Egy másik 12 majom vagy Szárnyas fejvadász születhet majd akkor. De ez már éppen olyan utópia, mint az, hogy emberek generációi a föld alatt, izzók erdejében nőnek fel, mígnem el is felejtik, hogy létezik valahol egy Nap, mely a fény árjában fürdeti a bolygó felszínét.