Mint az közismert, Márai Sándor naplói csonkítva jelentek meg, nem egy esetben kirostálva a privát szférát érintő megjegyzéseket és azokat a politikai vonzatú észrevételeket, melyek erőteljes kritikával illeték azt, amit semmitmondóan így hívhatunk: a rendszer.

Ami a naplóból kimaradt kiadások azonban szükséges rosszak voltak, hisz a kihúzott gondolatok nem afféle idézetgyűjteményként kell lógniuk a levegőben, oda kell visszailleszteni, ahonnan kimetszették azokat.

Persze amikor olvasni kezdjük 1948-as Naplót, máris azt a bizonyos bejegyzést keressük, melyből kiderül: Márai nem bírja tovább, és elhatározza, hogy elhagyja az országot: „…a hivatalnok értésemre adja, hogy csak a Nemzeti Bank külön engedélyével szabad magyar könyvet külföldre küldeni…Ez a csepp, amelytől az én bögrém is kicsordul.”

Nem most írják le először: Máraitól elsősorban tartást lehet tanulni. Az 1948-as napló talán a legdrámaibb visszaemlékezése Márainak, az ostromról írott gondolatinál is felkavaróbb. Ugyanis az ostrom során 52 napot kellett túlélni, 1948-tól pedig az akkor végtelennek tűnő bolsevizmust. „Ha egy művész kivándorol a társadalomból, műve sterillé válik, utánahal.” –írja.  Az 1948-as napló elején már tudjuk, amit akkor ő még nem: el fogja hagyni az országot, mert méltósággal a kommunizmust nem lehet elviselni. 

Túl sok önfeladás kell hozzá. Feltűnő, hogy Márai milyen sokat olvas, a naplóbejegyzéseinek egy része reflexió az Ószövetségre, Thomas Mannra, Babitsra. 


A naplókban többek között az a jó, hogy minden elfér bennük, még Lincoln kis bölcsességei is - „Negyven év után mindenki tehet az arcáról.” 

Állandó kritikai össztűz alatt tartja a bolsevizmust, de kioszt néhány tockost a klérusnak is, ugyanis vannak papok, akik a kommunista veszedelem megállítását csak egy újabb világháborúval tartják lehetségesnek. Márai mindezek mellett briliáns helyzetértékelő. Már 1948-ban kijelenti, hogy a „papírforma szerint az erős amerikai gazdaság végül legyőzi a Szovjetet.” Igen, ez már akkor logikusnak tűnt, valójában nem kellett hozzá nagy jóstehetség. Milyen kár, hogy a világ negyven évet várt e tétel bizonyítására.