A kanadai Nickelbacket az úgynevezett szakma javarészt gyűlöli kommersz dallamossága miatt, a közönség viszont világszerte milliószámra veszi a lemezeiket. A sikersorozat a friss Dark Horse-szal is folytatódik, ami ugyan nem az évszázad albuma, de teljesen korrekt rádiórock 2009-re.

A vancouveri Nickelback az áttörést meghozó 2001-es multiplatina Silver Side Up idején nem volt több egy kiemelkedő énekessel kiálló korszerű rockcsapatnál, akik rendelkeztek három remekül megfogalmazott slágerrel és egy rakás közepes dallal, de azóta azért elég jól kinőtték magukat. Már a 2003-as The Long Road is ugrásszerű fejlődést mutatott elődjéhez képest, a legutóbbi All The Right Reasonsnél pedig eljött az a pillanat, amikor sok korábbi fanyalgónak kellett revideálnia álláspontját velük kapcsolatban. Chad Kroegerék gyakran megkapják, hogy mennyire geil módon populáris és kiszámítható, amit csinálnak, de az a lemez még ennek ellenére is egy teljesen működőképes, pozitív értelemben véve kommersz modern rádiórock-lemez volt. Rendesen be is jött nekik, hiszen immáron három éve trónol kirobbanthatatlanul a Billboard 200-as listáján, kitermelt egy egész sor nagy slágert, és még napjaink zeneipari krachja ellenére is 7 millió eladott példány felett jár csak az Egyesült Államokban.

A Nickelback-titok nyitja mindössze annyi, hogy Kroegernek nemcsak a torka kiváló, hanem amikor éppen nem nyúlja le saját magát vagy Sealt – mint abban a vérciki Pókember-betétdalban –, dalszerzőnek is átlagon felüli: lazán képes zsinórban olyan melódiákat fabrikálni, amiket az ember akkor sem irt ki a fejéből, ha leginkább a háta közepére kívánná őket. Persze az is a javukra vált, hogy az évek múltával – és, khm, a trendek változásával – fokozatosan maguk mögött hagyták a poszt-grunge melankóliát meg a maszatosan elővezetett ezredfordulós, kimunkálatlan dzsi-dzsi gitározást, egyre nagyobb teret adva mindig is meglévő klasszikus hard rock hatásaiknak. Láthatóan jól is érzik magukat ebben a zenei közegben, mással legalábbis nem nagyon lehet magyarázni, hogy a Dark Horse produceréül egy igazi legendát kértek fel: Robert John „Mutt” Lange olyan rock alapműveken dolgozott, mint az AC/DC Back In Blackje vagy a Foreigner négyes lemeze, de a legjobban azért mégiscsak a Def Leppard virtuális hatodik tagjaként ismert.


Mivel a hatvan körül járó stúdióguru az utóbbi években már csak felesége, Shania Twain albumain hajlandó molyolni, nyilván nem két fillért fizettek neki azért, hogy bevállalja a munkát, de ha már ott volt velük a stúdióban, társszerzőként is belekotort majdnem a dalok felébe. Mutt tehát a Nickelbacken is elég alaposan otthagyta a keze nyomát. A Lange-féle védjegyek mellett – olajsimaságú, kellemesen meleg tónusú megszólalás triggerelt dobokkal, a háttérből gondosan kiemelt, gazdagon alázengetett vokálokkal – zeneileg a Dark Horse bizonyos pontokon még az All The Right Reasonsnél is jobban közelít a ’70-es és ’80-as évek amerikai slágerrockjához.

Igazán perdöntő különbségekre ugyanakkor nem kell számítani, hiszen Kroeger dallamai összekeverhetetlenek, és noha néhány közepes szerzemény szokás szerint most is becsúszott, a dalok többsége nagyon is hallgattatja magát. A mechanikusan pulzáló alapokra épülő Something In Your Mouth, a drogos tematikájú Just To Get High vagy a kivédhetetlenül fogós Shakin’ Hands még ezek közül is kiemelkednek. Utóbbi lazán húzós tempóival, lefojtott gitárjaival teljesen olyan, mintha a ’80-as évek elektro-ZZ Topja jammelne benne a klasszikus Def Lepparddal. Az akusztikus alapú, záró This Afternoon partiinduló is simán mehetne bármelyik régi Def Leppard vagy Bryan Adams albumra úgy, ahogy van, a harapósabb Burn It To The Groundot viszont azoknak érdemes meghallgatniuk, akik még ma is vállalhatatlan nyálbandának tartják a Nickelbacket. Akad még persze néhány lírai vagy fél-lírai opusz is, tipikusan olyanok, amiket már nem egyszer és nem kétszer hallottunk tőlük, ezek sem rosszak, sláger is simán lehet bármelyikből, de valahogy mégsem sütnek annyira.

Az All The Right Reasons valamivel erősebb volt, mint a Dark Horse, de igazából most sincs ok panaszra. A Nickelback megint leszállított egy megbízható albumot, ami mai 14 éveseknek ugyanúgy bejöhet, mint 40 felé közelítő, a ’80-as évek nagy MTV-s slágerbandáin szocializálódott zenehallgatóknak. Kiszámíthatónak persze kiszámítható, de ez azért a mai mezőny 90 százalékáról ugyanígy elmondható, köztük egy csomó körülrajongott előadóról is.