Hadd meséljek egy kedves találkozásról, a Nemzeti Táncszínház kezdeményezéséről, a Beavató Táncszínházi Estékről és a Goda Gábor vezette Artus Társulat Don Quijote mauzóleum előadásának ifjúsági változatáról.

Épp a matéria felmagasztosulásának idején nagyon fontos, hogy a fiatalokkal kapcsolatba kerülő különböző közegek az eddigieknél bátrabban felvállalják értékadó, példamutató és nevelői feladatukat. Számomra ezért különösen kedves a Nemzeti Táncszínház kezdeményezése, mely elindította a Beavató sorozatot. Ennek keretén belül a jelentkező középiskolák tanulói 4-4 előadást nézhetnek meg a kortárs tánc, táncszínház alkotóinak előadásaiból. 

Mindehhez még segítséget is kapnak, hiszen a legtöbbjük – valószínűleg - nehezen tudna értően kapcsolódni egy-egy darabhoz nem szokva a sokféle színházi nyelvhez, a mozgásos kifejezéshez. A programhoz tartozik ugyanis 4-4 drámaóra az iskolán belül, mely előre felkészíti őket az elkövetkező színházi élményre, majd közvetlen az előadás befejeztével egy beszélgetésre kerül sor egy szakmabeli moderátor és az alkotó(k) részvételével. 

Külön öröm a számomra, hogy az Artus előadását ilyen diákcsoportokkal nézhettem végig. Bár nem célom a Don Quijote mauzóleum lineáris elemzése, hiszen maga az előadás küzd az ilyesfajta konvenciók ellen, hadd kezdjem mégis a visszaemlékezésemet a kezdetek kezdetén: a ruhatárnál. Tolongtam és tuszkolódtam a sok tinédzser között, és mélyen átéreztem nyüglődésüket: meleg van, hosszú a sor, és különben is van két kezem, meg tudom majd fogni a kabátot, miért ez a hákli, hogy a ruhatár kötelező?! Döbbenet látszott az arcokon, mikor az egyik színházbeli hölgy felvilágosította a csoportot, hogy ez nem fog működni, mert az előadás interaktív. Interaktíííív? Ez mit jelent? 

Ekkorra azonban épp megszabadultunk esőáztatta kabátjainktól, és a következő pillanatban már bőrünkön is éreztük az interaktivitást. Az előadóteremben büfé, koncert, a széleken, a fülkékben élő-mozgó kiállítási figurák. No, ez egy érdekes hely, de színház az biztos nem! Nincsenek ülések, a színpad középen és ráadásul még piros is! Mi, nézők meg megyünk körbe-körbe, mint a gramofonon a lemez. Mi hajtjuk az előadást (még jó, hogy mindig akadt bátor jelentkező, aki megtekerte a lemezjátszó kurbliját, így a gramofonos kisasszony részt vehetett az előadásban), az előadás meg minket. 

„Kísérlet arra, hogy kiszabadítsuk a Bolondság Lovagjának sírját a Ráció nemeseinek hatalmából. Nálunk már a bolondságot sem értik! Emberek! Csatlakozzatok hozzánk, s induljunk együtt az ismeretlenbe, a sír felszabadítására!” A Prédikátor szavai kulcsokat rejtenek a számunkra az előadáshoz, viszont az egész idő alatt szabadon választhatunk: használjuk-e ezeket a kulcsokat, és ha igen mikor. 

Bolondság és ráció – az előadás egész idején kérdés a néző számára: a szereplők az eszeveszettek, és mindezt mi bátran állíthatjuk a néző racionalitásának nevében, vagy mi, a szemlélők vagyok bolondok. Saját észérvűségem maga a bolondság? Úgy érzékelem a fiatalokban és bennem is hullámzik a dolog: mikor vagyok külső szemlélője a darab belső világának és mikor válok a játék részévé én is. Az ismeretlen – mint az egész don quijotei világ. Ki is ez a kóbor lovag valójában, létezett-e valaha az ő szívszerelme, Dulcineája. 

Goda Gábor alkotótársaival úgy döntött az előadásban megpróbál megragadni néhányat a hős kóbor lovag személyiségjegyei közül. Mint jó tükör: rámutat és ránk mutat, magunkra ismerünk-e ezekben a figurákban? A sehova nem haladó Biciklista önnön világába révedve, az ideái rabságába esett Prédikátor, a múlt ereklyéi között súlytalanságban lebegő Asztronauta, a retroZenész és a narcisztikus hölgy, aki boldogan forog a lemezjátszó korongján, mint egy zenélő doboz bábuja. Külön érdekessége az előadásnak, hogy a művészek – biztos, ami biztos – még közönséget is biztosítottak maguknak: a háttérre kivetített műnézők jól tudják a dolgukat, jól idomított tömegként adják a kötelező tapsot a megfelelő időben. Az előadásnak ez a mozzanata az, ami nagyon erőteljesen felhívja a figyelmet, hogy Goda Gábor és társulata nem csak a híres hősszerelmes kóborlovagról gondolkozik. 

A színházról akarnak üzenni nekünk, nézőknek, a színházról való gondolkodás terét és idejét ajánlják. A Don Quijote mauzóleum azért nagyon kedves előadás, mert végtelen nagy szabadságot ad a nézőnek. Jómagam is néhányszor elengedtem a színpadi történéseket, mert jól esett csak a koncertre figyelni, vagy a környező tárgyakra. Az előadás szereplői emblematikusak, karakterük sokkal inkább csapong, mintsem egységes folyamatot rajzolna ki, ezért a hagyományos kőszínházi előadásokhoz szokottak furcsán érezhetik magukat. Az Artus társulata ezt is üzeni nekünk: legyen bátorságunk találkozni a magunkban rejlő Don Quijotéval.