Robert De Niro és Al Pacino filmtörténelmi kapcsolata legendás. Egyrészt azért, mert a hetvenes évek óta mindenki tudja, hogy ők a gengsztermozi két fejedelme. (Emellett természetesen egyéb műfajokban is a legnagyobbak közé tartoznak.) Másrészt azért, mert megosztják a közönséget.

Mindenkinek határozott véleménye van arról, hogy melyikük a nagyobb, mégis, aki az egyikükre esküszik, az a másikat is garantáltan kedveli.

Robert De Nirót pályafutása során szinte mindvégig a legnagyobb filmesek kényeztették. Ha meg kell nevezni a gengszterfilm műfajának öt legnagyobb rendezőjét, akkor ők minden kétséget kizáróan Francis Ford Coppola, Brian De Palma, Sergio Leone, Quentin Tarantino és Martin Scorsese. Nos, ők mind az öten szerepet osztottak De Nirora, s ez akkora szó, mintha valaki öt különböző olimpián, öt különböző sportágban nyerne érmet.

Al Pacino, a gengszterfilm műfajának koronázatlan királya a bandavezér figurájának két szélsőséges végpontját egyaránt a csúcsok csúcsára emelte karrirje során. A keresztapa, Michael Corleone, a jéghideg, érzéketlen és kegyetlen családfő épp szöges ellentéte a sebhelyesarcúnak, Tony Montananak, a szenvedélyeitől hajtott söpredék gyilkosnak. Ezt a két filmet alighanem ez a két karakter tette minden idők két legnépszerűbb gengsztermozijává.

De Niro egyértelműen Scorsese, míg Pacino elsősorban De Palma keze alatt dolgozott és fejlődött sokat. Míg De Niroról elmondható, hogy karrierjének második felére számos könnyed gagyiban (Showtime, Apádra/Vejedre ütök) és néhány gyalázatosan színvonaltalan szemétben (A rajongó, Rocky és Bakacsin kalandjai) is szerepet vállalt, addig Pacino pályája során mindvégig kínosan ügyelt arra, hogy csak tehetségéhez méltó produkciókhoz adja az arcát, talán túlságosan is tartott a bukástól, ezért vígjátékszerepet se vállalt soha.
De Niro és Pacino nagyon sokáig nem játszottak együtt, és már-már azt lehetett hinni, hogy ez örökre így is marad. Bár a Keresztapa 1974-es második részében mindketten szerepelnek, De Niro a fiatal Vito Corleonét, a Pacino által játszott Michael apját alakítja, vagyis a modern színjátszás két óriása a film két különböző idősíkján jelenik meg, így nem lehetett közös jelenetük.

Több, mint két újabb évtized kellett, hogy elteljen ahhoz, hogy a színjátszás gigászai végre először közös celluloidszalagra kerüljenek. A Szemtől szemben című filmben De Niro gengsztert, Pacino zsarut játszott, a rendező, Michael Mann pedig láthatóan felfogta, hogy legendát gyárt, aminek meg is akarta adni a módját, a hősöknek így csupán két közös jelenetük van. A mozitörténetben először a film derekán vannak együtt jelen, egy asztal mellett, szemtől szemben (ahogy a film magyar nyelvű címe igéri) és a nagy eseményhez illő méltósággal, az utolsó képkockákon pedig a kettőjük közti végső leszámolás zajlik. A film maga egyébként kifejezetten felejthető volt, mozitörténeti jelentősége okán azonban az említett két jelenet filmrajongók tömegeinek égett a retinájába.

2008 karácsonyára pedig megérkezett a mozimániákusok legszebb ajándéka, itt a harmadik De Niro-Pacino film, A törvény gyilkosa, melyben a két legenda ezúttal egyaránt zsarut alakít, akik ráadásul társak, így a rajongók várható örömére a film elejétől végéig együtt vannak a színen. Egy önkéntes igazságosztó után nyomoznak, aki az utcák söpredékére vadászik. Egyre több jel utal arra, hogy az önbíráskodó gyilkos maga is zsaru. Turk (De Niro) és Rooster (Pacino) egyáltalán nem gyászolnak, amikor az újabb és újabb gengszterek, dealerek és stricik hulláiba botlanak, és elolvassák a gyilkos által szokás szerint hátrahagyott újabb és újabb versikéket. A zsaruk dolga azonban ez esetben sem lehet más, nyomozniuk kell a tettes után, még akkor is, ha saját soraikban kutatni cseppet sem hálás feladat.

De Niro és Pacino harmadik közös filmje ismét egyenrangú felek méltó együttműködését hozza. A két színészlegenda annyira vállára veszi (s ezáltal menthetetlenül háttérbe is szorítja) a filmet, hogy csekély kockázattal megjósolható: A törvény gyilkosa minőségétől függetlenül siker lesz.