Amikor először láttam Guy Ritchie-filmet, A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső címűt, teljesen el voltam ragadtatva ettől a friss, merész és gátlások nélküli filmes nyelvtől. Úgy éreztem, hogy ez a csávó egy nagyon jó rendező. Aztán megnéztem a Blöff című filmjét, és az is nagyon tetszett, eltekintve attól, hogy valahol a kisagyban felsejlett: Ezt a filmet már láttam.

Pár évvel később láttam a Revolver című filmjét. Ha nem is 100%-osan, de alapvetően más volt, mint a korábbiak. És pocsék. Összefüggéstelen, kusza és érthetetlen. S mint az ilyenek általában, ez a film is elbír akárhány érelmezést. Tipikusan az a fajta mozi, amibe azt magyarázol bele, amit csak akarsz, hiszen a rendező nyitva hagyott neked minden kétszárnyú ajtót. Lassan már falak sincsenek, csak kapuk és boltívek, ez pedig egy olyan teret eredményez, ahol már-már korlátlan a szabadság, csak épp nem lehet benne lakni. Az én számomra ekkor, a Revolver megtekintése után kezdett ereszteni a Guy Ritchie-lufi.

Aztán most megnéztem a Spíler című vadonatúj filmjét, és lassan rájövök, hogy mi is lehet ez a Guy Ritchie-jelenség. Sokan találgatják a válság okát a környezetemben, hisz majd' mindenki érzékeli a színvonal zuhanását. A legtöbben váltig állítják, hogy Guy Ritchie attól siklott ki, hogy feleségül vette Madonnát, aki köztudotan egy önző, arrogáns, egomániás szuka. Erre nem is kell jobb bizonyíték az elmélet hívei számára, mint, hogy Madonna még arra is rávette férjét, hogy rendezzen az ő főszereplésével romantikus komédiát(!) Hullámhegy címmel, melyet a rajongók nem is tekintenek igazi Guy Ritchie-filmnek. Ez a hipotézis azonban az én számomra túl egyszerű magyarázatnak tűnik. Sean Penn érdekes módon kicsit sem lett rosszabb színész attól, hogy annak idején elvette ugyanezt a szivolát.
Most már azt hiszem, hogy Guy Ritchie sajnos nem nagy rendező, csak valamikor, valahol talált valamit, akárcsak Zsákos Bilbó a Hatalom Gyűrűjét. Valami isteni szikra kipattant a fejéből, írt belőle egy filmet, azt leforgatta kétszer, és ezzel ki is ürült a tár. A Spílerből egyértelműen kiderül, hogy ha Guy Ritchie egy kicsit is változtatni akar a saját brandjén, azt csak azon az áron tudja megtenni, hogy gyengíti azt. Képtelen bármilyen új színt, tartalmat, mélységet vinni nemhogy a történetbe, de még a dialógusokba is.

minden nekifutásra ugyanazt a kört teljesíteni, csupán a gázpedállal tud játszani. Ennek pedig az a következménye, hogy az autó menthetetlenül lassulni kezd. Nem nagyon, de a száguldás szerelmesei számára érzékelhetően.
Hasonló a helyzet, mint amikor a Kutyaszorítóban és a Ponyvaregény után mindenki azt várta Tarantinotól, hogy növelje a csapásszámot. A rendező pedig leforgatta a Jackie Brownt, egy korábbi filmjeihez képest lassú, érzelmes, már-már melankólikus krimit. Tarantino csalódást okozott azoknak, akik a tarantinoság fokozását várták az új filmtől. Ellenben felmutatott számos olyan elemet, melyek elmélyítették, kiszélesítették és kiszínesítették addigi rendezői arculatát létrehozva ezzel egy új minőségű tarantinoságot.
Guy Ritchie ugyanerre sajnos nem képes. Ő egyszerűen csak lassított, anélkül, hogy mélyített, szélesített, színesített volna. A Spíler nem egy új guyritchieség alapköve, hanem a régi guyritchieség lassú leértékeődlése. Azt pedig már mindenki döntse el maga, hogy a rendezői koncepció üresedik-e ki épp a szemünk láttára, vagy mindig is ilyen volt, csak ott a felszínen akkorákat csapkodott a hullámverés, hogy nem látszott tőle a tíz centis sekélység.
színes feliratos angol akciófilm, 114 perc, 2008
16 éven aluliak számára nem ajánlott
rendező: Guy Ritchie
forgatókönyvíró: Guy Ritchie
zeneszerző: Steve Isles
szereplők: Gerard Butler, Mark Strong, Thandie Newton, Nonso Anozie