Amikor majd’ egy évvel ezelőtt elkezdtük ezt a 2008-ik évet talán végig sem gondoltuk hányféle évfordulót fogunk ünnepelni: reneszánsz éve, a Nyugat száz éves, nem mellesleg a Biblia éve is. No, és ’68! Tudom, ezt nem illendő ebbe a sorba rakni, hisz mit ünnepeljünk 68-on?
Valóban, ne ünnepeljünk, de legalább emlékezzünk, és aki eddig még nem tette, van még néhány napja ebből az évből, hogy észrevegye, bizony 40 év telt el „azóta”.
Sokféle fórumon, változatos mélységekben töprenghettünk az elmúlóban lévő év folyamán mennyit érthetünk meg ebből a különös évből, mely a változás vágyától volt terhes, ami azonban megszületett belőle nem mindig feltétlenül tölthet el büszkeséggel bennünket. Az AKKU (Alternatív Kulturális Közösségek Uniója, Budapest VII. Kazinczy u. 21.) nagyon tevékenyen vett részt ezekben a programokban, és különlegesnek számít talán, hogy nem egyszerűen felidézni akarta a 40 évvel ezelőtti történéseket, hanem azt vizsgálni, hogy milyen hatásai vannak (főleg a különböző kortárs művészetekben) ma a ’68-ban elindult folyamatoknak.
Az „akkor” és „ma” egy furcsa találkozását akarta életre hívni a Természetes Vészek Kollektíva egyszeri performansza is az AKKU-ban. Nem szokásom leírni sorjában egy előadás részleteit, de mivel ez egyszeri és megismételhetetlen volt, most kivételt teszek. A Magyar Elektrotechnikai Múzeum udvarán körül sem nézek, egyenesen a hátul lévő ajtók felé tartok, a bizonytalanság minden kellemes és kellemetlen érzésével: amikor Árvai György és csapata alkot, sejthetem, hogy sem passzív, boldogan tapsikoló néző nem leszek, és nem menekülhetek az önmagammal való találkozástól sem. Már a helyiségbe lépve nem csalódom, semmi köze a megszokott színházi térhez, három sorban hosszan elnyúló fehér terítős asztalok várnak rám. Mielőtt azonban ismerőseimet megtalálhatnám – egymást szoktuk támogatni az ilyen előadásokon, egyedül nem merek nekivágni – egy kedves hölgy felírja a nevemet a listára.
Gyanútlan és óvatlan vagyok: kiadom a titkomat. A térben egyelőre egyetlen „színházi” figura, egy frakkos főpincér, vagy házigazda tevékenykedik. Feltűnő udvariassággal segíti elhelyezni a kabátomat. „Beavatottként” érkeztem, hiszen tudtam, hogy vacsora lesz az előadás része, a többieknek még ez is meglepetés volt. Hamar rá is találok a kis papírra, mely felhívja a figyelmemet, válasszak majd menüt. (A.: Rántott leves, grízes tészta sárgabaracklekvárral, alma; B.: Paradicsomleves, tökfőzelék főtt tojással, linzer. E tekintetben a mai menzák nem sok fejlődésről adnak tanúbizonyságot...)
Rövidke várakozás után elindul velünk a performansz vonata, nincs többé kiszállás. Míg a késve érkezők elhelyezkednek, egy közeg (fiatalabb olvasóknak: rendőr) tűnik föl az étkezde világában. Rögtön átvillan rajtam: ’68. Ezért jöttem ma ide. Hamarosan ripacs vendéglátónk a játékszabályt is ismerteti, válasszunk menüt, együnk, igyunk, érezzük jól magunkat, melyhez külön segítséget kapunk a ’68-ból vetített filmrészletekkel. De. Egyszer csak majd halljuk a nevünket, és az egyenruhás után ötösével felvonulunk a második emeletre, ahol kétperces életre szóló élmény vár majd ránk. Érzem a gombócot a hasamban, még akkor is, ha megígérik, bántani nem fognak. Utána tegyünk, amit jónak látunk, az előadásnak akkor lesz vége, mikor mindenki járt már „fönt”.
Jimi Hendrix, Zalatnay, Antal Imre, táncdalfesztivál, sok zene, Hofi – ezek zsongnak körbe bennünket, míg a vacsorát fogyasztjuk. A konferanszié szemlátomást jól érzi magát, együtt dalol, táncol a kivetítőn lévőkkel, a vendégeknek sem hagy sok lehetőséget elbújni, bele-bele szól a beszélgetésekbe. A szituáció már önmagában is érdekes, érezzük azt a kényszeredettséget, mely kívülről jön felénk, de be kell vallanunk, közben valóban jól esik együtt dúdolászni a régi slágereket, rácsodálkozni, hogy milyen fiatal volt a Kovács Kati, és Charlie is a szerepelt már filmben.
Ha őszinte vagyok, eredetiben még nem láthattam ezeket a felvételeket, hiszen a világon sem voltam még 1968 ban. A legtöbben, azt hiszem, így vagyunk ezzel. Aztán hirtelen hangot vált az eddig oly mézes-kedves főúr: szigorú tömörséggel sorolja az első öt nevet. Egy perccel később már a lépcsőn masíroznak fölfelé, és egyre inkább meghasonlottak vagyunk. Tudjuk, erre megy ki a játék: fönt valami mély, felkavaró rettenet, lent a kirakat-jókedv. Már száguldanak is a gondolataim: ilyen volt ez a rendszer, a felszínen élhető, a felszín alatti létezésében azonban feldolgozhatatlan. Bevallom, el sem tudtam képzelni, mi vár majd rám, de megrémített az első „csapat” visszatérte: fehérek, csöndesek, zavartak.
A végzet engem is utolért, indulhatok a másodikra. Ahogy a lépcsőn haladunk az egyenruhás mögött egyre orrfacsaróbb bűz kerít hatalmába. Ég valami, valaki, égetés, leégés, a szag a torkomban ragad. Ahogy várakozunk vasajtók csapódása jelzi a két percek leteltét. Újabb szabály: egyedül belépni egy szobába, ott maximum két percig maradni, majd a szemben lévő ajtón távozni. Csendben bólintunk, hogy megértettük. Vártam volna filmet, installációt, tárgyakat testközelből, de egy égési sebekkel teli haldoklót a szemembe nézni nem! Előttem asztal egy kancsó vízzel, pohárral és egy hívogató székkel, helyet foglalhatok. Az egyik falon gumikesztyűk, szemben óra, és valahol egy szekrény, benne börtönbe zárt kólás dobozokkal. (Ezt én sem vettem észre, csak utólag hívták föl rá a figyelmem. Ezek a pontatlan nézők!) „Azt üzenem, eszme nélkül nem él, csak létezik az ember… szeretnék élni, de most szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek.”- áll Bauer Sándor búcsúleveleiben, és a szoba falán nagybetűkkel kiírva. Hogy ki volt ő? Én sem tudtam, de már nem fogom elfelejteni. Tessék utánanézni!
A két perc részleteit nem osztom meg, mert az a 120 másodperc az enyém. Aki előttem volt, vagy utánam jött, megvolt a sajátja. Egy biztos, szégyen nélkül, győztesen, érintetlenül távozni nem lehet. Bár az alkotók nagyon erősen építettek a két emelet valóságának különbségeire, úgy gondolom, nem lehet megróni azokat (magamat is beleértve), akik maradtak. Ki kellett beszéljük magunkat.
Jan Palach, aki mintát adott magyar társának, nemzeti hősként vonult be a cseh történelembe. Önégetésükkel akartak beszélni olyan dolgokról, melyekről szavakkal tilos volt. Nem gondolom, hogy tettük követendő példa vagy erkölcsi etalon lenne. De azt igen, hogy többet érdemelne Bauer Sándor annál, hogy neve a mai szélsőséges magyarkodás áldozatául essen. (Érdekes dolog a nevére rákeresni az interneten…) Sőt, van még egy dolog, amire ez a furcsa este is rávilágított, fontos lenne, ha el tudnánk kezdeni beszélni a szégyeneinkről a sérelmeink helyett. Nemrégiben voltunk túl egy szégyenteljes 60., majd egy 50. és most egy 40. évfordulón. Nekünk, akik nem is éltünk akkor, vajon nem feladatunk-e a felelősségérzet megtalálása, a tisztánlátás, az emlékezés? Vagy…nekünk 68?
Alkotók: Árvai György, Imre Zoltán, Katona László, Kopasz Tamás, Gergye Krisztián, PARABRYO, Szirtes Attila, Szűcs Edit és mások