Örömóda. Ha a pavlovi reflexünk működik még ebben a kavargó világban, rögtön mondhatjuk: Beethoven és Schiller. Vajon mi tesz különlegessé egy Beethoven-Schilleri gondolatot? Azt, hogy az utókor továbbgondolja, és még mélyebb rezdüléseket fognak ki a Szellem hálójával.

Markó Iván és Keveházi Gábor Beethoven IX. szimfóniáján „osztoztak”. 2-2 tétel mindegyiküké. A tánctörténeti eseménynek is betudható táncszínház újra látható volt október után a Müpában.

Méltó táncszínházi epilógusa volt talán ennek az évnek az „Emberi Himnusz”, mintegy jókora dobozka a fenyőfák tövében. Tegyük fel, ez a doboz maga a színház épülete. Maga e műfaj is arra hivatott, hogy jeles művészek s alkotók a műveiket bemutassák a nagyérdeműnek azért, hogy olykor a katartikus hangulat pattanásig feszítse a lélek húrjait. Ez a dobozka, most piros és kék szalaggal volt átkötve. A régebbi amerikai akció-thrillerekből ismerhetjük: a detonátorokon két pólus van: egy kék és egy piros. E két koreográfus, két különböző bolygó keringése a balett planétája körül Beethoven adta magasztos zenéjével a vizuális dinamitot a két alkotó kezébe: A lélek emócióival túlfűtött energia-zeneitalt.

Az Európai Unió himnuszaként választott Schiller Örömódája Beethoven IX. szimfóniájának zárótételéből közismert. Már akinek. A közösség gondolata, a testvériség álmának megfogalmazása ritkán manifesztálódott táncműben. Talán ez is volt az egyik oka a nagy érdeklődésnek. Azért is volt kuriózum, mert a Magyar Fesztivál Balett és a Magyar Nemzeti Balett társulata közösen adták elő, és ilyen formában talán az egyik - jó értelemben mondva - megaprodukciót láthattunk. A Müpa saját produkciója azt is hivatott tükrözni, hogy mint maga a Müpa funkciója, - ahol több teremben mindenféle művészeti ág együttes jelenléte - tükrözi, mint egy prizmaként az Eu-hoz való csatlakozást. Ugyanis csatlakozásunk második évfordulóját ünnepelte a ház ezzel a művel. 2006 májusában bemutatott darab 17 alkalommal szerepelt itt.

A két művész színpadon 1977-78-as évadban táncoltak utoljára. Az Operaházban a Tűzmadár balettban Markó Iván a címszerepet, Keveházi Gábor Főnixet táncolta. Markó Ivánt az 1968-as mexikói olimpia óta foglalkoztatja a IX. szimfónia. A világ egyik legnagyobb koreográfusának tartott Maurice Béjart készített táncot a nyári játékok megnyitójára, és azóta más nem volt bátor koreográfusként nyúlni e zseniális műhöz. Markó szerint azért nem, mert túl nagy kihívás. Valóban, ha koreográfusként az ember egy ekkora falattal találkozik, alkotó legyen a balettcipőjében, vagy akár mezítláb, mert bizony megizzasztja. E művet már az egekig magasztalták, tény, hogy „örök” szerzemény, s olyan mint egy örökké-olvasni-való könyv, ami tele van titkokkal, túl a felduzzadt emóciókon. Nekem is meghatározó volt, mikor apám kedvenc művét karácsonyi rítusként néztük a családdal fekete-fehérben az „alvó” Karajan vezényletével. Kicsi gyeremkként már odatapasztott valami a fotelhez. Mint dinamikájában, érzelmeiben mestermű, én gyakran sírtam, de volt olyan rész ahol sasként lebegtem. Volna. Tény az is, hogy valamiféle összegzése ez Beethovennek, belefogalmazott minden érzelmi töltést, amit egy művész megtehet - dobozba zárta a Szellemet, át akarta ölelni a végtelent, hol suttogni akart, hol pedig világgá kiáltani a kimondhatatlant. Igen, ez egy ilyen mű, fel kell nyitni, kiengedni és elmerülni benne. Erre a lehetetlenre vállalkozott a két koreográfus mester.

Az első sor közepén ülök. A zenekar sehol még. Kottatartók s székek szimfóniája előttem a szemem magasságában. Az Antal Mátyás vezette nagyzenekar bevonult, s a felszínen „lebeg” gondosan eltakarva a földön fekvő táncosokat. Majd lesüllyedve teret engednek a lélek szemeinek. Az első sorban ülök, szerencsés helyen, mert szeretek belelátni az orchestrába. Igen, mert lehet, hogy az emberi lélek-test picinységét látom majd, de nagyságát is, például ahogy zene születik a papírra vetett kottajegyekből. Az ember kicsinysége ellenére nagy munkára hivatott, s ez az évszázadok progresszív gondolkodásában mindig is téma volt, s az ma is. Az alkotók a négy tételt négy őselemként kezelték.


A föld, mint a földhöz ragadtság küzdelmeit hivatott eltáncolni, maga a koreográfia is a földön fekve kezdődik, kezek, mint megannyi fák gyökere nyúl a magasba. A kevés elemelkedéssel s ugrásokkal reprezentálva az emberi küzdést és mégis az elvágyódást - sokkal feljebb.

A második elem a tűz, kétségtelen Keveházi Gábor ismeri a zenét, jó találat volt a tűz, mint elem, valóban a hangok is úgy játszanak, mint a parázs a fadarabbal, s lélegzet visszafojtva várva a - fellobbanást, a vörös jelmezbe képzelt tánc telve van humorral, s jókedvvel.

A víz, mint elem szintén hétköznapi dolog. Benne van az élet, szomjat olt, felüdít, néha jön, mint egy dühös-nagy árvíz s elvonul, mint egy sértődött patak. A színpadon egy idős asszony kerekesszékben s az őt toló idős ember - maga Keveházi Gábor. A történés egyszerű, lehetne túl egyszerűnek is nevezni, (de nem kell mindig olyan magasan s mélyen szántott gondolatokat befogni a szellemünk hálójába): az idősek emlékezete. Generációk (négy) pas-de-deux tánca, gyermek páros, és juniorok, majd életük teljében lévő felnőttek törékeny és sebezhető lélekkel, de mégis nemes, az emberi ész diadalát leképező beethoveni gondolat mozdulat festménye. Elmúlás és születés körforgása két gondolat a sok közül, de összegezve markói alapgondolat: a remény s hit az Emberben. Külön érték volt számomra Keveházi Gábor jelenléte, vállalva a külsejét, minimális táncot s emeléseket is, ahogy női partnerével idős „lenyugodni készülő Napok” : tényleg emlékeznek. Örültem, hogy leromboltak berögződött konvenciókat a balett táncosok esztétikájáról. Igen, lehet mindezt „kiöregedve” is felvállalni, mert a duende, s a jelenlét számít, a belső erő, amit nem a jediktől kap egy művész.

A levegő, mint záró tétel nem lehetett könnyű feladat. A schilleri gondolat (egyébként aki nem ismeri az egész verset olvassa el!!) szárnyalását testekbe formázni, jó szobrászi érzék kellett. Úgy, mint Beethoven, aki összegez, aki vissza-visszapillantva egybegyűjt eszméket, tudást és hatalmas érzelmeket a végtelenbe akarja szétszórni. A nagy tömegekben gondolkodó koreográfia világos leképezése a közösségnek. Mintáját adja a művészi lét egyetlen életképességének s útjának: a szárnyalásnak. Aki nem tud felemelkedni művészként, csak nyél nélküli baltaként süllyed el. Az isteni magasságokba való utazás és visszatérés „Minden ember egyként testvér, merre könnyű szárnyad leng.” koreográfiailag is összefoglalja az estét. Visszatérnek a „generációk”, mindenki „epilógust” táncol, azután két kicsi gyermekpár marad a színpadon, hogy elkezdjék ott, ahol a „nagyok” abbahagyták.