Magas, ifjú utazó érkezik Akbar udvarába, aki magát „Mogor dell’Amorénak”, azaz a Szerelem moguljának nevezi, és olyan mesével bódítja az udvar és a város népét, amely megbabonázza hallgatóságát – és az olvasót. Rushdie könyve újra bizonyítja: a történetek, a mesélés életet mentenek, sőt, teremtő erejük van.
Alatta ugyanarról van szó, mint ebben az ezeregy éjszaka meséivel vetekedő (ál)történelmi regényben, ahol a mandragóra-gyökérrel történő varázslatok természetes módon férnek meg Machiavelli firenzei ténykedésének pár oldalas, könnyed összefoglalásával: a kultúrák között mindig lesznek hódítók és meghódítottak, legyen az kard, puska, gazdasági fegyverek vagy kulturális javak, szokások által.
A könyv mese és történelem kibogozhatatlan keverékeként a reneszánsz Itália és a mágikus India találkozása. Egy hatalmának csúcsán lévő, mogor egyeduralkodó, Akbar és a Mediciek köré fonja a múlt és a jövő történeteit, amelyek közt található mese, monda, krónika, keleti bölcsesség, nyugati filozófia, tanmese, vallási fejtegetés, kaland- és kópéregény részlet, és amelyeknek valós alapja maga a kor és annak életérzése, gondolkodása, közvetlen az Újvilág felfedezése után.
A regény sokszínűsége, történetbeli áradása, a mesélni tudás számtalan technikája olyan telített, hogy olykor meg kell pihennie az olvasónak. Rushdie viszont olyan nagyszerű mesélő, hogy bele is építi szövegébe a szükséges oázisokat, nehogy megcsömörüljünk a mondatok bő, fantáziától, történetektől áradó kertjében. Iróniával és rövid bölcseleti szekvenciákkal teszi ezt: az olvasó pedig örömmel torpan meg a hatalom természetéről, a női-férfi princípiumról, a szerelemről vagy a vallásokról elmélkedő rövid szekvenciáknál, vagy az államapparátusok, a hatalmi gépezet, a társadalmi berendezkedések szemléjénél.
Mindeközben tagadhatatlanul felsejlik a reneszánsz, az új kor, az én felfedezésének küszöbe az emberiség történetében, ahol még mégis egyfajta harmónia, bölcs belátás jellemzi a történelemben, világegyetemben magára találó embert. Ellentétben a mával, ahol épphogy nehezünkre esik az én helyett a többes szám egyes személyben gondolkodnunk, és ahol a pluralizmus közepette prűdebbeknek, manipulálhatóbbaknak és korlátoltabbaknak bizonyulunk, mint akár egyetlen eredetmonda, szerelmi kaland, egyetlen leírás a firenzei varázslónő szépségéről és másáról, a Tükörről a könyv lapjain.
Mindehhez a történet, mint minden mese, mesél a mesélésről magáról is. A történetek megváltó, identitásépítő erejéről, hiszen a titokzatos vándor, a fő mesemondó nemcsak az életben maradásért babonázza meg a város népét, hanem mert származásának felfedéséről, otthonának megtalálásáról van szó. Másrészt a mesélés, a fantázia ereje nemcsak leképez minket és a világot, de teremtő ereje van. A fikció és a konstrukció életbemaradásunk és boldogságunk kulcsa, hozzunk létre vele egy hamis képet önmagunk gyökereiről, legyünk egy csak a fejünkben létező tökéletes nő rabja, vagy szívódjunk fel az általunk festett kép síkjában, mint a történetek szereplői.
A nagy varázsló Rushdie csak a szerteágazó regény minden szálának elvarrásával – amely „szertartás” nem mentes az elbeszélői hang általános mesélői habitusától elütő pátosztól – leplezi le a varázslatot magát: ő is egy teremtő, aki valahonnan, valahová repíti az olvasót, és ez a repülés véges. A mese, mint maga az élet, „addig tart, ameddig aztán már nem”.
A firenzei varázslónő
Ulpius
2008, 381 oldal