Sarah Ruhl amerikai írónő Tiszta vicc című darabjának tizennegyedik előadását láttam az abszurd színház és apropera besorolású Sanyi és Arankában. Maga a dráma műfaji szempontból nem abszurd, inkább abszurd alaphelyzetre épülő bulvárkomédia. Ennek megfelelően hol morbid és ironikus, hol szirupos és bölcselkedő – annyi biztos, hogy könnyed, fordulatos és szerethető a szöveg. Ugyanez jellemző az előadásra is.
Mostanra már nyilván sejthető, hogy a rendező főként a szövegre és a színészi játékra épít. Ezt a döntést a konkrét előadás esetében részben nagyon is szerencsésnek tartom, részben viszont nem. A darab első fele alapvetően gördülékeny, szórakoztató, van néhány kifejezetten szép pillanata. A második részről sajnos ugyanez nem mondható el – nehézkesen, szájbarágva oldódik meg a sztori, nyúlik a rétestészta, ritmusát veszti az előadás. Sarah Ruhl egyrészt sziporkázva teremt akár abszurdnak is mondható szituációláncot. Másrészt a történetmesélés, mint dramaturgiai probléma csaknem kifog rajta. Erre a szövegre alapozni egy előadást bátor tett, hiszen a darab komoly hiányosságait lehetetlen tökéletesen ellensúlyozni, elfeledtetni.
Ezzel szemben a színészi játék, mint szervezőelem egyértelmű telitalálat. Ezen nem nagyon lehet csodálkozni – a szereposztást bármely nagy színház is megirigyelhetné. Csákányi Eszter természetesen és jó humorral alakítja a kielégítetlen, életcél és partner hiányában kényszeresen takarító Virginiát. Kováts Adél egyszerre mély megértéssel és metsző iróniával viszonyul a hűvös és munkamániás Lane-hez. Margitai Ági játékának egyszerűsége hálistennek kizár minden - karakteréből következő - szépelgési lehetőséget. Az egyetlen férfi szerepet Varga Zoltán alakítja. Szerepe jóval hálátlanabb, mint a nőknek, így tán nem csoda, ha nem igazán sikerül elkerülnie a műfaj rosszabb, modorosságra késztető hagyományait. Földeáki Nóra egész színpadi jelenléte varázslatos: közvetlen, vicces és megindító. És ez nagyon fontos. Az ő figurája miatt érezheti az ember, hogy az előadás néhány pillanatra többet nyújt, mint amit vállalt – néhány pillanatra komolyra fordul a jóízűen falrengető mindennapi abszurditás.
„Nem szeretem a kulisszatitkokat”
Lukáts Andor pénztárossal beszélgettem előadás után a nemrég nyílt Sanyi és Aranka Színházban. Lukáts Andorral, aki ezúttal nemcsak pénztáros, jegyszedő, könyvelő, alkalmi büfés, hanem értelmi szerző és igazgató is.
Abszurd színház és apropera, ez áll a cégéren. Az abszurdhoz való vonzódásáról több interjúban is olvashatunk, nem igazán esik szó viszont az aproperáról.
Nagyon foglalkoztat az opera, nem csak az apró. Egyszer Fischer Ivánnal közösen rendeztem egy operát a főiskolán az osztályommal, akkor voltak negyedikesek. (Claudio Monteverdi: Poppea megkoronázása). Később csináltunk egy Ullmann operát, az Atlantisz császárát. Aztán mikor ezt a színházat megpályáztam, arra gondoltam, hogy rendezek egy olyan operát, amit kis helyen játszanak. Csak a lényeges dolgokra fogok odafigyelni – az énekes hangjára, a karmester pálcájára, néhány hangszerre, és ezt az egészet belehelyezem egy erős látványba. Nem csak azért akartam ezt, mert ilyen nincs sehol, hanem mert lényegében ez érdekel az operából – a zene, és a hang, ami kijön az énekesből.
Az apropera másik eleme a kevés néző, a közelség. Ez egyrészt annyit jelent, hogy erősebb a kontaktus, ez kikerülhetetlen és adott. Másrészt az énekesek olyan finoman tudnak énekelni, mintha beszélgetnének.
Mindent piciben, mindent halálpontosan és lehetőleg jó minőségben. Ezt szeretném.
Esetleg van már valami konkrét terve is?
Van. Januárban kezdjük a próbákat, elvileg márciusban lesz a premier. Az opera alapja Kafkától az Átváltozás. És rögtön van benne tizenkét énekes és tíz zenész. Tehát azonnal úgy gondolkodtam, mintha egy nagy operaházban lennék… Az egész koncepció teljesen ellentmond annak, amit eddig mondtam. A szereplők elfoglalják a fél színházat, és akkor még nincs néző. Ez a vállalkozás próbára teszi azt, amit az operáról gondolok.
Ennek ellenére megkockáztatja?
A lényeg a közvetlen kapcsolat néző és színész –énekes- között. Nem szeretem a kulisszatitkokat.
Akkor a gondolat, hogy megnyitja ezt a színházat, pont a kőszínházi munka során jött? Mármint nem úgy értem, hogy ez most valami forradalom akar lenni, hanem… Így akarta hasznosítani a tapasztalatokat?
Én semmi ellen nem megyek. Az a sokéves tapasztalatom, hogy sok energiát pazarolunk lényegtelen dolgokra. Olyan ez, mintha egy almának a csutkáját szopogatnám, mikor már megettem a húsát. Semmi közöm a csutkához.
Gondolom, ez pénzkérdés is.
Ez a színház most indult, nincs elegendő támogatója.
És ha nincs támogató, akkor miből jön létre az előadás?
Nem tudom. Tényleg nem tudom. A Szerencsejáték Zrt. komoly támogatást adott az operához, de nem elég a bemutatóig való eljutásig. Bérlem az épületet, meg rezsi, meg a színészek gázsija, számítógép, telefon, minden nyavalya. Nem tudom. Nem akarok panaszkodni.
Akkor hagyjuk a pénzügyeket. Összességében elégedett?
Elégedett? Azt nem mondhatom. Inkább bizakodó. Amikor kevesen vannak, akkor hiábavalónak gondolom a működésemet. Hála istennek eddig majdnem mindig sokan jöttek.
Mit tervez még az évadra az operán kívül? Belefér még valami?
Tervek vannak. Az operával párhuzamosan el akarok kezdeni négy színésszel valamit, ami cirkusz is, színház is, varieté is. Darab értelemszerűen nincs, mindent mi találunk ki. Talán január vége - február közepe felé be is mutatjuk. Közben íratok egy darabot. Egy író barátomat megkértem, sokat konzultálunk. A Három nővérből egy abszurd változatot íratnék, melyet négy idősebb színésznő játszana. Már gyenge és zavaros az emlékezetük, mindenki mást mond és mást ért. Igazi abszurd lehetősége van benne. Tervek vannak…
Lukáts Andor pénztárossal beszélgettem előadás után a nemrég nyílt Sanyi és Aranka Színházban. Lukáts Andorral, aki ezúttal nemcsak pénztáros, jegyszedő, könyvelő, alkalmi büfés, hanem értelmi szerző és igazgató is.
Abszurd színház és apropera, ez áll a cégéren. Az abszurdhoz való vonzódásáról több interjúban is olvashatunk, nem igazán esik szó viszont az aproperáról.
Nagyon foglalkoztat az opera, nem csak az apró. Egyszer Fischer Ivánnal közösen rendeztem egy operát a főiskolán az osztályommal, akkor voltak negyedikesek. (Claudio Monteverdi: Poppea megkoronázása). Később csináltunk egy Ullmann operát, az Atlantisz császárát. Aztán mikor ezt a színházat megpályáztam, arra gondoltam, hogy rendezek egy olyan operát, amit kis helyen játszanak. Csak a lényeges dolgokra fogok odafigyelni – az énekes hangjára, a karmester pálcájára, néhány hangszerre, és ezt az egészet belehelyezem egy erős látványba. Nem csak azért akartam ezt, mert ilyen nincs sehol, hanem mert lényegében ez érdekel az operából – a zene, és a hang, ami kijön az énekesből.
Az apropera másik eleme a kevés néző, a közelség. Ez egyrészt annyit jelent, hogy erősebb a kontaktus, ez kikerülhetetlen és adott. Másrészt az énekesek olyan finoman tudnak énekelni, mintha beszélgetnének.
Mindent piciben, mindent halálpontosan és lehetőleg jó minőségben. Ezt szeretném.
Esetleg van már valami konkrét terve is?
Van. Januárban kezdjük a próbákat, elvileg márciusban lesz a premier. Az opera alapja Kafkától az Átváltozás. És rögtön van benne tizenkét énekes és tíz zenész. Tehát azonnal úgy gondolkodtam, mintha egy nagy operaházban lennék… Az egész koncepció teljesen ellentmond annak, amit eddig mondtam. A szereplők elfoglalják a fél színházat, és akkor még nincs néző. Ez a vállalkozás próbára teszi azt, amit az operáról gondolok.
Ennek ellenére megkockáztatja?
A lényeg a közvetlen kapcsolat néző és színész –énekes- között. Nem szeretem a kulisszatitkokat.
Akkor a gondolat, hogy megnyitja ezt a színházat, pont a kőszínházi munka során jött? Mármint nem úgy értem, hogy ez most valami forradalom akar lenni, hanem… Így akarta hasznosítani a tapasztalatokat?
Én semmi ellen nem megyek. Az a sokéves tapasztalatom, hogy sok energiát pazarolunk lényegtelen dolgokra. Olyan ez, mintha egy almának a csutkáját szopogatnám, mikor már megettem a húsát. Semmi közöm a csutkához.
Gondolom, ez pénzkérdés is.
Ez a színház most indult, nincs elegendő támogatója.
És ha nincs támogató, akkor miből jön létre az előadás?
Nem tudom. Tényleg nem tudom. A Szerencsejáték Zrt. komoly támogatást adott az operához, de nem elég a bemutatóig való eljutásig. Bérlem az épületet, meg rezsi, meg a színészek gázsija, számítógép, telefon, minden nyavalya. Nem tudom. Nem akarok panaszkodni.
Akkor hagyjuk a pénzügyeket. Összességében elégedett?
Elégedett? Azt nem mondhatom. Inkább bizakodó. Amikor kevesen vannak, akkor hiábavalónak gondolom a működésemet. Hála istennek eddig majdnem mindig sokan jöttek.
Mit tervez még az évadra az operán kívül? Belefér még valami?
Tervek vannak. Az operával párhuzamosan el akarok kezdeni négy színésszel valamit, ami cirkusz is, színház is, varieté is. Darab értelemszerűen nincs, mindent mi találunk ki. Talán január vége - február közepe felé be is mutatjuk. Közben íratok egy darabot. Egy író barátomat megkértem, sokat konzultálunk. A Három nővérből egy abszurd változatot íratnék, melyet négy idősebb színésznő játszana. Már gyenge és zavaros az emlékezetük, mindenki mást mond és mást ért. Igazi abszurd lehetősége van benne. Tervek vannak…
