Paul Stanley, a KISS legendás énekes/gitárosa sosem kényeztette el túlságosan önálló megnyilvánulásokkal a népes tábort, de két mindent lekaszáló arénaturné között néha azért elunja magát, legalábbis erre utalt 2006-os szólólemeze, a Live To Win és a mostani karácsonyi piacra kiadott friss DVD, a One Live Kiss is.

Hogy mindjárt a lényegre térjünk, a végeredmény közel tökéletes, akár a rögzített chicagói koncert hangulatát, akár a hang- és képminőséget tekintjük. Itt persze nincsenek maszkok, kosztümök, csigataposó cipők, vérköpködés meg látványos repkedés, sőt, még orbitális pirotechnika és fényorgia sem: a hangulatos színházteremben rögzített koncert fókuszában csak és kizárólag a nagybetűs zene áll. És bizony simán oda lehet nyomni a kiadványt azok orra alá, akik szerint a KISS-nél a dalok legfeljebb harmadlagos szerepet játszottak a látványos körítés mellett, hátha néznek egy nagyot…

Aki ugyanakkor arra számít, hogy slágermúzeumot kap, könnyen nagyot koppanhat a földön, Stanley ugyanis nagy hangsúlyt fektet a saját anyagára: 4-4 dal szerepel itt két (egymáshoz képest 28 év különbséggel kiadott) szólóalbumáról, a többi dal pedig természetesen KISS, de jónéhány kuriózummal. Jellemzően olyanokkal, amiket a nyelvöltögető Gene Simmons merev ellenkezése miatt a zenekar évek-évtizedek óta nem játszik. Már csak ezek miatt is borítékolható, hogy sok megszállott KISS fanatikus bizony éveket adott volna az életéből, ha elkaphatja ezt a turnét… Akadnak azért nyilvánvaló választások – itt figyel a Strutter, a Do You Love Me, a Love Gun és a Detroit Rock City is –, de nem ezekre került a hangsúly. Az viszont különösen érdekes, hogy a Simmons által úton-útfélen megköpködött 1987-es Crazy Nights-ról még erre a turnéra sem sikerült beférkőznie semminek, holott ez volt a ’70-es évek fénykora után született legsikeresebb KISS album, amin ráadásul abszolút Stanley zenei világa dominált. Na mindegy, majd talán a legközelebbi szólóturnén, úgy 2025 körül, a 75. születésnapja felé közelítve talán ő is úgy gondolja majd, hogy passzolna a programba egy Crazy Crazy Nights vagy egy Reason To Live...



Ami egyébként a főhőst illeti, azt leszámítva, hogy kinézetre szakasztott úgy fest, mintha a Rambo II-re készülő Sylvester Stallonét beleoltották volna a Dallas Samanthájába, Stanley kirobbanó formában van, hangja óriási, ráadásul roppant szimpatikus módon vezényli le a bulit. Persze igazságtalanság lenne nem megjegyezni, hogy ilyen zenészekkel a háta mögött nyugodtan el is engedheti magát, a hozzá képest roppant fiatal átlagéletkorú csapat ugyanis egyenesen fantasztikusan zenél. A tépett frizurájú Rafael Moreira különösen gyilkos módon gitározik, de a billentyűs Paul Mirkovich is nagyon finom dolgokat ereszt el a dalokban. Bűvészkedés ugyanakkor hála a jó égnek egyetlen másodpercnyi sincs.

Jó beruházás ez a kiadvány, hiszen mindenféle megalomán körítés nélkül, a szokásosnál sokkal emberibb körülmények között láthatunk egy igazi legendát. Akit lehet, hogy soha többet nem nézhetünk meg így, hiszen a KISS – mindenféle előzetes „mi lemezt? nektek, letöltögetős kis köcsögöknek? soha!” fogadkozás ellenére – idén új albummal jelentkezik, amit garantáltan többéves turnézás követ majd.