Jól bevált szokás szerint a karácsonyfát vízkereszt napján szokás leszedni, ekkor veszi kezdetét a farsang, mely egészen hamvazószerdáig tart. Másképp fogalmazva ekkor kezdődik el – régen az eladósorba került lányok kedvenc időszaka - a báli szezon.
A farsang a tél végére utal, így bár a téli ünnepkör része, de már a tavaszra utaló mozzanatok is megjelennek benne. Kialakulása egy ősi hiedelmen alapszik: régen az emberek azt hitték, hogy a tél utolsó napjaiban a Nap legyengül, és a gonosz szellemek életre kelnek, akiket vigalommal, alakoskodással, boszorkánybábu elégetésével akarták elűzni.
A farsang gyökerei az ókorba nyúlnak vissza, melyek a kereszténység térhódítását követően is megmaradtak. Ebben a téli ünnepben egyszerre van jelen a meghaló és újra feltámadó természet, a káosz és a rend párharca, a felnőtté válás, a szerelem, a termékenység és a házasság motívuma, valamint a szerencse és a szerencsétlenség, tehát a kiszámíthatatlan sors, amely ellen hiába lázadunk.
A pogány időszakban ezek az ünnepek véresek voltak, mivel szinte minden esetben emberáldozattal végződtek. Az ókori Rómában a téltemetés-tavaszvárás jegyében álarcos felvonulásokat, zenés táncmulatságokat rendeztek, úgynevezett Saturnalia ünnepet. A saturnalia tragikus hősét sorshúzással – rendszerint kockadobással – választották ki. A kiválasztott életének utolsó heteit abban a tudatban töltötte, hogy a végzetes óra eljöveteléig ő az ünnepség királya, akinek mindenki engedelmességgel tartozik és mindent megkap, amit csak megkíván, de az ünnepség végeztével önkezével kell véget vetnie életének. Halálával lezárul a zűrzavar ideje és megszületik az új rend. A kereszténység és a civilizáció térnyerésével ezek a szokások sokat szelídültek. Az emberáldozatok jelképessé váltak, s a szertartások misztériumjátékká alakultak.
A hazánkban használatos farsang szó bajor-osztrák jövevényszó, a "vaschang"-ból származik. Elterjedése valószínűleg három fő területen történt: a királyi udvarban, a városi polgárság és a falusi lakosság körében. A királyi udvarban jelentős volt az itáliai hatás, míg a másik két osztályban a német minta honosodott meg. Ezt az is bizonyítja, hogy nálunk a latin gyökerű karnevál kifejezés a farsangra vonatkozóan nem terjedt el annyira, és inkább a városi, álarcos, báli mulatságokra használják a hétköznapi szóhasználatban.
Ami a szokásokat illeti, azokban számos szláv és balkáni elem is kimutatható. Ezeknek a gyökereik egészen az ókori Rómába, illetve Görögországba nyúlnak vissza. A farsangi ünnep közös jellemzői a különböző maskarákba öltözött alakoskodók, a vaskos tréfák, az abszurditásig fokozott jelképes cselekedetek. Valamint az is, hogy az egész közösség egyszerre nézője és közreműködője a farsangi színjátéknak.
Ebből a szempontból lényegtelen, hogy a Csallóközben ismert dőrejárásról, a Mohács környékén élő délszlávok busójárásáról vagy a különböző halottas-, betyár- és lakodalmas játékokról, netán a kakasütés vagy a gúnárnyak-szakítás meglehetősen drasztikus hagyományairól van szó. A Felvidéken szlovák mintára terjedt el az ún. bakkuszjárás (Bacchus római boristen nevéből), melynek során kecskebőrbe bújt álarcos alakok ijesztgették a lányokat, tréfálták meg a falubelieket.
A farsangi szokások különböző módon maradtak fenn az egyes országokban is. Velencében már István napján (december 26.), Spanyolországban pedig Sebestyén-napkor (január 20.) kezdődik a farsang. Rómában csakis a hamvazó szerdát megelőző 11 napot mondják farsangnak illetve karneválnak. Párizsban a boeuf gras-t (kövér ökör) álarcosok vezetik körül a városban, s ezzel fejezik be a farsang ünnepét. Németországban a maskarás bálok közül kiemelkedik a farsangi időszak utolsó keddjén rendezett bolondok keddje.
A szokások és hiedelmek zömének szempontjából azonban többnyire farsangvasárnap, farsanghétfő és húshagyókedd alkotja az igazi ünneplést. A záró három napot " farsang farkának " is nevezik.
A farsangi időszakban a táncmulatságok mellett különböző játékokat, vetélkedőket rendeztek, de ilyenkor volt a legtöbb lakodalom is a falvakban. Aki pedig pártában maradt, azt ebben az időszakban különösen durva, vénlánycsúfolókkal gúnyolták. Az egyik érdekes szokás a tuskóhúzás volt. Ilyenkor a legények egy nagy fatuskót vonszoltak végig a falun, s a vénlányok ajtaja elé letették, hogy reggel, amikor az illető hölgy ki akar jönni, ne tudja kinyitni az ajtaját. Olyan eset is volt, hogy tuskóval szinte felszántották a vénlányok udvarát.
A farsang ad alkalmat világszerte a különféle jelmezek, maszkok felöltésére, s az ezekben való mókázásokra. A magyar falvakban az alakoskodók beöltöznek ördögnek, kereskedőnek, cigányasszonynak, katonának, koldusnak, menyasszonynak, kéményseprőnek, boszorkánynak. A magyar falvak álarcos alakoskodásai között feltűnnek az állatalakoskodások. Különösen kedvelt a medve-, ló-, kecske- és gólyaalakoskodás.
