A svájci Zimmermann & de Perrot műsorát a Gaff Aff - új cirkusz produkciót néztük meg a Trafóban. Az életünk egy barázdán billeg. Egy lemezkorong fekete humusz-földjén. Lent és fent, akárcsak egy bakelit korong gondosan előmetszett vésetein, abszolút nyugalommal, mint egy gondos gyémánt tű.

Addig jó, amíg mások élete a tét, s nem csúszom le a korongról. Én most néző vagyok, s te az előadó. Harmadszor jár hazánkban a svájci Zimmermann & de Perrot társulat Gaff Aff című produkciójával a Trafó újcirkuszi sorozat keretében. Gumiember és Dj, akrobata és lájv mjuzik, bohóc és analóg lemezlovas találkozója. 

A Trafó újcirkuszi programsorozatát örömmel üdvözöltem. Láthattam japán-francia lírai előadást, egyszemélyes finn cirkuszt körporonddal-vasgolyókkal, francia légtornászt karabinerekkel és most a svájci duót, Martin Zimmermannt és Dimitri de Perrot-ot, egy 21. századi clownt és egy vérbeli Dj-t. Martin Zimmermann eredetileg díszlettervezőnek készült, azután evezett a cirkusz vizeire Franciaországban s időnként kikötött olyan előadásokban, mint Josef Nadj (Nagy József) A kaméleon kiáltása címűben, majd Zürichbe visszatérve 1998-tól önálló munkákat készít. 

Dimitri de Perrot gimnazista kora óta lép fel mint DJ, 2005-ben Zürich az év muzsikusának választotta, s megkapta a Prix Werkjahr- díjat pop/rock/jazz kategóriában. Érdekesnek ígérkező randevúra invitáltak.
Nem tudom, ki hogy van vele, de én sem ismerek a humorban tréfát. Szerintem a legnehezebb műfaj az emberek arcára mosolyt csalni. Annál is inkább érzékeny vagyok, mert nyakig benne voltam én is egyszer 16 évig európai és hazai színpadokon egy Sofa Trió nevű formációban – egyszerre nevettetni és megríkatni janus-arcú előadásainkkal. 

Meg azért is, mert alig látható olyan előadás, ami kacagtatni akar, s vállalva azt, hogy kizökkentsen a hétköznapok „borzalmaiból” és csak úgy egyszerűen szórakoztasson – végtelen humorral. Különösen akkor lehet érdekes, ha az ember életében igazi clown-okat ismer és lát, például a szintén Svájcban élő La famiglia Dimitrit. A bohóc nekem a színházművészet csúcsa. Ritka ma már, mint a fehér holló. Ezért rohantam el a Trafóba egy harmadszorra visszatérő svájci előadásra. Készítettem a rekeszizmaimat, az arcomat fellazítottam. Izgultam, mert tudom mennyire nehéz feladat egyszemélyes zenekarként lekötni egy órára a figyelmet. Tudomásom volt arról, hogy az egész színpad egy papírmasé lemezjátszó. 

A látvány lehengerlő: a Trafó színpada egy hatalmas papírkarton-lemezjátszó koronggal. A háttérben papírmasék, toronyház, ajtó és miegymás. A miegymás-izé még titok. Az előtérben a Dj babrálgat, készülget, egy dobozban turkál, kiemel valamit, amivel húzza az időt. Cingár emberke érkezik, kopottas diplomata táskával: gyűrött elnyűtt öltöny, s még elhasználtabb adidas cipőben. Hivatalnok figura. Az hagyján, ahogy előtűnik, de a gégecső-koreográfia teljes összhangban van a kinyíló-bezáruló, eső-boruló táskával. 

Mozgását szerintem az ortopéd orvosok is kutatás tárgyává tennék, mert vagy gumiból gyúrták Martin Zimmermannt, vagy a magyarországi fellépésre utazva valahol Ausztriában elvesztette az ízületeit a testéből. Első blikkre érzem a kafkai archetípust, a kisembert nagy táskával. A Buster Keatoni-akrobata fapofát, a chaplini két számmal kisebb jelmezt, a csetlő-botló kisembert. A külső borítás szinte tökéletes. Szeretnék egyre beljebb hatolni, élvezni a helyzetkomikumok adta ezernyi lehetőséget. A Dj hozza a formát, tökéletesen ”aládolgozik” Zimmermannak. 

A történet egyszerűnek látszik: egy hivatalnok egy napja. És ez a legnehezebb. Egy bohócnak nem csak tükröt kell tartania, hanem önmagát is ha kell ki kell hogy karikírozza: a mai világ elértéktelenedésében, az anyagiasság függőségében, az emberi kapcsolatok elvesztésében őrlődő kisembert. Engedtessék meg, hogy párhuzamot vonjak Chaplin „Modern idők” című filmjével, ami szintén „kortünetnek” készült, vagy ha tetszik figyelmeztetésnek, de határtalan humorával nem vettük komolyan Chaplin jelzéseit, mert lehet, hogy nem ez is volt a célja. Ezért volt az egy kifordított kabát. 

Ez a kabát most ugyanaz maradt. A lényeg a lényeg, számunkra nézőknek mindig a kisember emberközelsége, elesettsége, tragikomikus léte az, ami mindig sírásra és nevetésre késztet, mert valahol ő – mi vagyunk. Zimmermann figurája ötvözi a fent említett kafkai-keatoni-chaplini archetípust, a kilencvenes évek és a 21. századi hivatalnok megformálásában, de mégsem tudott a figura „alapértelmezésében” közel vonni. Muszáj arról is írnom, ahogy elkezdtem: a vicces előadás különbözik a humorostól. Most próbálom a kamasz gyermekemnek is elmagyarázni, mi a kettő között a különbség, s ez nem könnyű. A vicc valahol a felszínen billeg, - és most stílusosan - mint a lemezjátszó karja, a humor azonban behatol a lélek mélyeire, mint a gyémánttű. A rengeteg helyzetkomikum ott van a levegőben – lehet improvizálni: egy kiváló Dj és egy clown között ezernyi találkozás lehetősége van. 

Több kellett volna ebből, a viccelődésbe olykor-olykor belebonyolódott Zimmermann jó utat talált „Zrínyi kitörésére”: kirohant a nézők közé. Az ötlet kiváló, s a nézők hálásak mindenkor, ha játszanak velük, ezt tapasztalatból tudom. Érezni azt, hogy ők hirtelen szereplők is – nem marad háládatlanság nélkül. Azon kívül, hogy beleülni valaki ölébe s megtapsoltatni minket, most nem futotta többre. Éhes maradtam. Pedig ott volt a homo ludens gyermeki lehetősége: „játszótársad akartunk lenni”. Voltak azonban igen jó s erősebb kidolgozású improvizációk: Dimitri de Perrot rögtönzött zenéje az asztalnál ülő papírt egyengető-olvasó, magából is és a környező világból is kifordult kisember grimaszjátéka zseniális: Zimmermann gumiarca 220 km-sebességgel változik. Martin Zimmerman a figuráját a tragikomika felé viszi. 

A papírmasé-karton spanyolfal, amiben preparált asztal, szék, ruhafogas, még macska s egér is laposodott, a szemünk láttára alakul miniatűr szobává. (A díszlet már több díjat kapott, nem véletlenül). A felállított falakból százszámnyi korong pattan ki, mintha puskából lőtték volna ki őket. Mármint a korongokat, a színpadot s néha engem is beterít, a nem titkolt célzás – a Mammon. Az elhízott, a mókuskerék-idő által felzabált, magára maradt ember kicsiny szobája mélyén jóga pózokba fagy, azután sötét…..Örültem, hogy láttam ezt az előadást. Kicsit magasra raktam a lécet, legközelebb majd lejjebb teszem. Sokat tanultam. Egy kedves ismerősöm mondta kifele menet: „Nem tudom, az a human touch hiányzott”. Igaza volt. Nem dolgoztatta meg a rekeszizmaimat, nem nevettem sokat s nem is sírtam, de kár lett volna kihagynom.