Zsúfolásig megtelt szombaton a párizsi Odéon Színház nézőtere arra a közönségtalálkozóra, amelyen Kertész Imre magyar és Boris Pahor szlovén író arról beszélt, hogyan lett irodalmi munkásságuk központi kérdése a haláltáborokban megélt "történelmi tapasztalat".
A 2002-ben irodalmi Nobel-díjat kapott Kertész Imre és a régóta a Nobel-díj egyik várományosának tartott Boris Pahor egyaránt ismert és elismert Franciaországban. A magyar író valamennyi regénye megjelent franciául az Actes Sud kiadó gondozásában.
Sylvain Bourmeau közismert kulturális újságíró kérdésére Kertész Imre kifejtette, hogy számára nem létezik holokausztirodalom, csak egyszerűen irodalom, amely saját belső szabályokkal rendelkezik, ahogy az önéletrajz, a filozófiai vagy a történelmi írások is. Véleménye a szerint a holokausztról nem lehet regényt írni, s ő a Sorstalanságban elsősorban nem is saját holokauszttapasztalatát kívánta megírni, hanem alapvetően regényt akart írni. Ugyanakkor az is fontos szempont Kertész szerint, hogy egy író mikor írja meg regényét; Auschwitz előtt, közben vagy után, hiszen az pontosan meghatározza a mű nyelvét, s őt elsősorban ez a kérdés izgatta.
Az 1913-ban még az Osztrák-Magyar Monarchiában született Boris Pahor azt hangsúlyozta, hogy számára a "tábor érzése" pszichológiailag már a deportálás előtt megkezdődött. Szülővárosa, Trieszt, a Monarchia szétesését követően Olaszországhoz került, ahol ő szlovénként sajátos kisebbségben élt, majd 1944-ben az olasz fasiszták hatalomra jutását követően a jugoszláv felszabadító hadsereghez csatlakozott, ahonnan - ellentétben Kertésszel - már felnőtt fejjel deportálták Németországba. Írói nyelvét a deportálásból való visszatérése után tudatosan választotta, mégpedig - annak ellenére, hogy mindig is Triesztben élt -, a szlovént. Vagyis munkásságát elsősorban a demokratikus szlovén nemzeti állam létrejöttéért való küzdelem hatja át.
A generációs különbségen kívül Kertész egy fontos szemléletbeli eltérést is kiemelt. A Sorstalanságban ugyanis saját elmondása szerint nem maga a holokauszt, hanem Auschwitz és a totalitarizmus következménye érdekelte, amelyhez egy olyan nyelvet kívánt teremteni, amelyet zenei kifejezéssel atonális prózának lehet nevezni. A tonalitás pedig akkor szűnik meg, ha az alapbasszus hiányzik.
Ez a prózában annyit jelent - mint fogalmazott -, hogy nincs többé közös kultúra, az értékrendszer felbomlott. Vagyis Kertész szerint egy olyan nyelven kívánta a regényét megírni, amelyben a régi szavakat használjuk a morális és erkölcsi értékek megnevezésére, de azok már nem jelentenek semmit. "Éreztetni akartam a határtalan űrt az ember talpa alatt és azt, hogy mindenki önmagára lett utalva egy ellenséges világban" - hangsúlyozta a Nobel-díjas magyar író.
Arra a kérdésre, hogy ennek a nyelvnek a megalkotásához miért volt elengedhetetlen Kertész szerint a Kádár-rendszer tapasztalata is, az író elmondta: az Auschwitz utáni irodalmi nyelv megtalálásához számára a sztálinizmus is nagy szerepet játszott, hiszen abban a világban lett felnőtt, s csak az 1956-os forradalom után értette meg igazán, hogy mi valójában a totalitarizmus. Akkor látta "azt a rettenetes alkalmazkodó kényszert, ami egy népet árulásra, a régi értékektől való eltávolodásra és eltorzulásra késztette", s felnőttként megértette azt az új embertípust, amelyet a totalitarizmus állított elő.
Kertész külön hangsúlyozta: a 20. század újdonsága nem maga az antiszemitizmus, hanem a koncentrációs tábor, azaz maga Auschwitz volt, ezért szerinte ennek megértésén kell folyamatosan gondolkodnunk.
A beszélgetés zárásaként arra kérdésre, hogy mit is jelent ma Európa, Kertész Imre úgy vélte, hogy erre nap mint nap kell választ adnunk. Saját értékelése szerint munkásságban éppen az kívánta megmutatni, hogy a 20. századi európai rettenetes életben mennyi szépség volt. "A diktatúra legnehezebb éveiben írtam a regényeimet, s csak most látom, hogy tulajdonképpen boldog voltam akkor. De most még boldogabb vagyok. Ennyit az európai fejlődésről" - tette hozzá.
