Szmogriadt napjainkban környezettudatos tömegközlekedők figyelmébe a villamos és metró mellett a vörös lopakodót, a trolit ajánlanám, amely már nesztelenül siklik a belvárosi utcákon, nem úgy, mint elődje, a moszkvai troli. Amannak egyszer egy lejtős kanyarban elszabadultak az áramszedői, és mint a kozákok ostorai, csapódtak jobbra-balra a kanyarokban, mígnem felsővezetékestől zuhant az egész a proszpekten menekülők nyakába. Ezt a tömegkatasztrófát idézi fel most Farkasunk, Nyulunk.

A szovjet tömegközlekedési morál maga volt a megvalósult szocializmus, a tökéletes embertípussal. Jegykiadó automata minden járművön létezett, ez azonban nem állt másból, mint egy plexidobozból, ahová a pénzt dobta az ember, és egy ettől mechanikailag teljesen független papírtekercsből, amiből csak egyet hivatott letépni a becsületes utaselvtárs. De ha döccent a busz, és megrándult a tikettpergamen, a jó utast beterítette néhány méter vonaljegy, amelyet ő aztán példás szorgalommal tekercselt vissza. Egy társadalomban, ahol mindenki mindenkit figyelt, a tömegközlekedés felért egy pókos-dzsungeles valóságsóval, így hát ha egy bérletes vette igénybe a szocialista szolgáltatást, a járműbe behatolva utastársainak mutatta fel az abonnét, hogy mindenki láthassa, ő nem holmi blicces huligán. Mint kedvenc farkasunk.

Sajnos kultúrtörténeti sohamegnemfejthető kvízkérdés marad, hogy miért ezt az örökzöldet, az Ábrándost szép napokat választotta a trolizás aláfestéséül a rajzfilmdirektor, de a csodálatos feldolgozás csökkentse a zeneválasztás felett érzett bánatunkat, mint a szálló por koncentrációját a dunai szél. Közkivánatra.