Sam Mendes, az Amerikai szépség rendezője a felejthető Bőrnyakúak és a nézheztő A kárhozat útja után visszatért korábbi sikertematikájához, a számára Oscar-esőt hozó kertvárosi rémálomhoz.

Nehezen elképzelhető, hogy maga a rendező nem ilyen környéken nőtt fel, hisz láthatóan roppant mély benyomásai vannak erről a mélységesen felszínes és kispolgári világról.

Wheelerék, Frank és April sosem érezték magukat és kapcsolatukat igazán polgárinak. Egy kényelmes és szép házban élnek két kisgyerekükkel, Franknek unalmas állása van, April a háztartást vezeti, ahogy az illik, mégis - ki tudja, miért - úgy érzik, kilógnak az amerikai középosztályból, van bennük valami különleges. 

Bár szomszédaikkal jó kapcsolatokat ápolnak, a lelkük mélyén sajnálják, sőt, le is nézik őket. Ők belefagytak ebbe a mélyen kilátástalan és rémisztően halálszagú, felszínes és képmutató, minden külsőséggel felruházott középosztályos boldogságba. Wheelerék nem akarnak így járni.

Aprilnek forradalmi ötlete támad: szökjenek meg a kertvárosi lét társadalmi kirakatából, és költözzenek kisgyermekeikkel Párizsba! Valósítsák meg álmaikat, amíg nem késő! Nőjenek fel önmaguk jobbik természetéhez, mindahhoz, ami maradt még fiatalkoruk vágyaiból. A terv valósággal felvillanyozza a párt, hetekig méterekkel a föld fölött járnak, míg környezetük tettetett gratulációk közepette titkolt nyilvánvaló irigységgel fogadja a pár távozásának hírét. Mintha egy börtön gyáva, cella-függő lakói hallgatnák féltékenyen náluk ambiciózusabb és szabadságvágyóbb fegyenctársaik szökési tervét. 

Valóban börtön a kertes ház, a kutya, a vidáman futkározó gyerekek, a jól fizető állás és a heti mosás? Akkor miért vágyik mégis mindenki éppen erre? Miért ez az amerikai álom? Talán mert tökéletesen biztonságos. A kilátástalanságig. Távlatok nélküli, kényelmes és lusta, minden szellemi és érzelmi teret nélkülöző, elbutult konzervatív mocsár. Perspektívátlansága megragadja, lerántja és elnyeli a tehetséget, az ambíciót, a szerelmet, a tartalmas emberi kapcsolatok igényét és képességét. Olyan közeg, ahol csak a pszichiátriai kezelés alatt álló emberek őszinték és sallangmentesek, talán nem véletlenül sütik ki hetente elektrosokkolóval az agyukat. A történetben John Givings, az elmebetegnek nyilvánított ex-matematikus az egyetlen, akivel a beszélgetés nem időpocsékolás, az egyetlen, aki képes a Franket és Aprilt a helyzetére reflektáltatni, s az egyetlen, aki velük tud örülni, amikor azok Párizsi útjukat tervezgetik.

A kertváros azonban ellentámadásba lendül. A lélekben már a Montmartre utcáit taposó Frank egy könnyelmű munkahelyi húzásával meglepő módon kivívja főnökei elismerését, és jelentős fizetésemeléssel járó előléptetésben részesül, az önfeledt párocska szenvedélyes szeretkezéseinek következménye pedig egy újabb terhesség, mely ólomsúlyként nehezedik hőseink nagyravágyó terveire, felüti fejét a józan realitásérzéknek hazudott nyomorúságos megalkuvás, mely lassanként megbéklyózza álmukat, sőt szerelmüket is. 

Ritkán látok olyan torokszorongató drámát, mely egyszerre erőteljes, társadalomkritikus, mélyen személyes, mégis általános érvényű. Kate Winslet és Leonardo DiCaprio korábbi filmjeik alapján bevallom, nem tartoznak a kedvenceim közé - talán azért is, mert mindig a förtelmes Titanicban nyújtott játékuk jut eszembe - ám ezúttal töredelmesen el kell ismernem, hogy jelen alakításaikban semmiféle kifogásolni valót nem találok. (Talán éppen akkora a különbség a két-két szerepformálás között, amekkora James Cameron és Sam Mendes közt húzódik.) 

Erőteljes történet, nagyszerű zene, remek dramaturgia, kiváló rendezés, meggyőző alakítások. A szabadság útjait a legjobb szívvel ajánlom mindazoknak, akik szeretik a megrendítő drámaiságot, továbbá végleg ki kívánják törölni Kate és Leo Atlanti Óceánon szövődött szerelme emlékének írmagvát is.