Két kultúrát ötvözni, különösen, ha az egyik keleti s a másik nyugati... Méghozzá a színpad balettpadlóján... Carlotta Ikeda a nevében hordozza küldetését. Most egy 1996-ban készült, a világ számos színpadán előadott szólója, a Waiting a Trafó színpadán.

Ki ő és mi ez a butónak nevezett most nem a „ez nekem kínainak” nevezett értetlenségünk, hanem ennek japán megfelelője. Néhány szó erejéig muszáj felvázolnom – mi is ez valójában. Ritka csemege Magyarországon. Hogy bonyolult legyen a felütés: Carlotta Ikeda 67 évesen is megpróbálja megfejteni a buto egyik alapítójának (Tatsumi Hijikata) mondását: a buto azt jelenti: állva meghalni, azaz a lelkétől elváló, szabadon mozgó test tovább-létezését követni, fizikai és metafizikai helyét megkeresni. Egyszerű, nem?
Szándékosan kerülöm a műfaj leírását. Ugyanis a butoh nem tánc, nem színház, de a kettőnek a keveréke sem. Hogy megértessem, amit talán egy „átlag néző” nem érthet annyira, egy hasonlat a legjobb példa: a vak ember példája, akihez egy elefántot vezettek, és megkérték írja le, mit „lát” a tenyerével. Ilyen a buto, csak részletet lehet kiragadni az egészből, ezért minden buto művész a saját „stílusát” alakítja. Rendkívül összetett és bonyolult, mint maga az ember s az őt környező univerzum is. Alapjában ahhoz hasonlítható, amikor egy nyugati táncos a vizet akarja eltáncolni, s ilyenkor arra gondol: hogyan mozog a víz, s ennek reflexiói és hatása mutatkozik meg a teste mozdulataiban.
A buto más: annak a megtapasztalását hozza létre, milyen víznek lenni a belső képzeletében és hagyja a testét hogy szabadon válaszoljon erre. Két kulcsa van: belső képzelet s ennek impulzusait a testre, és a néző számára ez olvashatatlan, de a produktuma az akciók során szabad asszociációkat teremt. Minden egyes néző a saját történetét olvashatja, ezért minden előadás más. Más azért is mert más a „gondolati” megközelítése az egész előadóművészetnek. Egy japán táncos, ahogy Carlotta Ikeda, nyilatkozta egyszer, az elődök, vagy stílusosan az ősök szellemében – Kazuo Ono, Tatsumi Hijikata - „Japánban a táncos élete ötvenéves korában kezdődik…” Ez számunkra teljesen idegen, mert a nyugati tánc világában egy negyvenéves táncos már „öregnek” számít.
Az érdekesség az, hogy a buto, mint komplex valami nem originálisan japán.
A második világháború utáni Japán a művészeteken belül is válaszolni akart a korára. Maga a buto 1959-ben robbant a köztudatba, Tatsumi Hijikata több forrásból és stílusból merített, s rögtön botrányosan fogadta a tokiói társadalom: erőszakos, szexuális, ijesztő, irracionális, ezek voltak akkori jelzői. Japán művészek is utat keresnek még a háborúk előtt.
A buto kialakulására erőteljes hatással volt a német expresszionizmus a Neu Danz, és különösen Mary Wigman. Ő fogalmazta meg a nyugati táncos nemzedékek közül a táncos spirituális átlényegülését, a „tánc nem reprezentál, hanem önmagában létezik”, a táncos mozdulatai a belső világából származik ezért maga a táncos lesz edény, az őt körülvevő univerzális erőké.
Azok a kevesek, akik hallottak a butóról talaán két sztereotípia jut eszükbe: a fehérre púderezett arc és a rendkívülien lelassított mozdulatok. „És ez itt a bökkenő” – mondaná Hamlet is, aki szintén azzal próbálkozott, hogy kizökkentse az időt a sarkaiból. A nézőtéren, ahol az időnek a belsejébe vezetnek bennünket, a kiüresedés felé, ahol a látottak befogadásának nincsenek korlátai. S ez a legnehezebb: aki erre képes nem fog unatkozni. Mint ahogy a 60-as évek Amerikájában is meg kellett ezt tanulni Robert Wilson nem egyszer 12 órás előadásai alatt is a mesterségesen kifordított idő belső természetének megmutatása: nem unalmas!
A tér jellegzetesen keleti. Sok előadást láttam franciaországi tartózkodásom alatt, többek közt Carlotta Ikedát, a híres apa-fiúk együttesét,
a Sankai Jukut. A franciák hedonista életszemléletébe szálkaként behatoló performanszok felkavarták a kedélyeket. A Trafó színpadának közepe kicsiny négyszögletes tér, sarkaiban négy vezérfonálon függő kő. A négyes szám misztikuma és profanitása a keret, a játék ebben a keretben s körülötte létezik. Rekedtes női hang rázza fel a láthatatlan porszemeket a levegőben, Marguerite Duras írónő hangja. „Indokínában születtem…” – vallomás a hontalanságról, az öcs korai haláláról és a fivér iránt érzett vérfertőző szerelemről. Carlotta Ikeda felkavaró mozdulatlansága a jelenlétével hat. Minden mozdulatát figyelnem kell.
Ebbe a töpörödött filigrán testben hatalmas erő van. Legyen szó érzéki vágyakról, élet s halál, elmúlás, fiatalság és vélemedett kor megmutatásáról – a francia írónőt, s gondolatait mozaikonként rakja össze a szemünk láttára. Áttetsző hálóingben egyszerű széken „kitárulkozó” női test-lélek ajtaján kell belépnem, vagy a szétnyíló hátsó függöny mögött megjelenő száraz, terméketlen fa árnyékában, fiatal hölgy úri ruhájába metamorforizált táncosnő alakját kell követnem. Érzem, kezdek kiürülni, bár küszködöm a „nyugati” lelkemmel. Összeállítok valami történet nélküli történetet magamban. Hadd idézzek az idős művésznőtől:
„Nálam nincs pontosan megfogalmazható üzenet. Beleteszem a táncba minden energiámat, és felhasználom a közönség energiáit. A testemben és a nézőkben is rengeteg minden történik ez alatt a cserefolyamat alatt. Ahogy Nizsinszkij is mondta, az őrület és a normalitás határán egyensúlyozom. Persze vigyázni kell, hogy az ember nehogy átlépje ezt a határt, de a közelébe szívesen megyek. Egyszer egy évben talán sikerül is, amikor két-három másodpercre teljesen megfeledkezem magamról.
De hát ezt legalább olyan nehéz szavakba foglalni, mint az érzelmeket vagy azt, hogy mi is a boldogság.” Ha eddig nem volt világos mi ez az egész, legközelebb menjenek el megnézni Carlotta Ikedát, vagy Min Tanakát, Kazuo Onót. Valamennyien jártak hazánkban.