A Szputnyik Hajózási Társaság – Modern Színház- és Viselkedéskutató Intézet – Labor pályája a 2009-es évre is kezd kirajzolódni: a Bérháztörténetek 0.1 sikeres, folytatása és külföldi utak is szerepelnek az év tervei közt. Bodó Viktor, színész, rendező, a társulat vezetője beszélt irányokról, módszerekről, célokról.

A Bérháztörténetek kapcsán körül tudnád írni a „szputnyikos” módszer lényegét? Van ilyen?
BV: Módszernek talán nem mondanám, de erős elképzeléseink vannak a munkáról. Én például nagyon nehezen választok darabot. Ha egy ilyen független társulatról beszélünk, akkor az ember nem azon gondolkozik, hogy vele mi van, hanem, hogy „velünk” mi van. Egy állandó, intézményi társulatnál látszik, hogy miből lehet dolgozni, annak megfelelően választ a rendező darabot, és kiosztja a szerepeket a megfelelő karakterekre. Nálunk ez nem így történik: együtt gondolkodunk, és az a cél, hogy minél több önálló, személyes ötlet érvényesüljön a közösen létrehozott alkotásban. Nem a karakterek szerint választjuk ki az embereket, hanem hogy akarunk-e, tudunk-e velük dolgozni, kérdéseket feltenni és megválaszolni. Ehhez olyan anyag kell, ami a máról szól, rólunk szól. Így jött az ötlet, hogy legyen egy ház a keret, amibe történeteket pakolunk. Innentől kezdve ez a ház játéktérré vált, ami időközben egy weboldal létrejöttének is alapot adott. Műfaji kötöttségek nélkül dolgozunk. A színházi anyagokból most annyi gyűlt össze, hogy bőven lehet belőlük játékfilmet csinálni. Jelenleg ezeket kezdtük el gyűjteni a magunk eszközeivel. A Bérháztörténetek 0.2 elmozdulás lesz a film felé, ami remélhetőleg moziba is kerül majd, amit élőzenével kéne játszani, zörejezni, szinkronizálni. Ebben a formában a mozit és a színházat is kifordíthatnánk a helyéről.

Mennyiben módszer a „kutatás”, és mit takar?
BV: A kutatás nem feltétlenül egy végeredményként bemutatható produkcióra koncentrál, hanem elmélyült, sokféle eszköz felhasználást lehetővé tévő munka. Ezért gyűjtjük az úgynevezett „karakterleseket”. A színészek által rögzített audiovizuális anyagok többsége egyrészt nagyon személyes, másrészt a külső néző élesben, nem feldolgozott formában valószínűleg nem találná őket elég érdekesnek. A jövőben igyekszünk többet menni terepre, tanulmányokat készíteni, riportokat, portrékat forgatni. Ezeknek a technikai részét még mi is csak tanuljuk, alkalmanként szeretnénk külső szakembert, hozzáértőket hívni az elsajátításukhoz.
Engem nagyon foglalkoztat a színészet azon része, hogy hogyan épül fel egy karakter, ki hogyan dolgozik vele, hogyan oldja meg. Ez az adottság színészenként változik; van, aki nagyon jól tud parodizálni, de mindig csak karikírozva adja vissza egy személyiség ismertetőjegyeit, van, aki kitűnően leutánoz bizonyos karaktervonásokat. Ebbe a fizikai valón túl nagyon sok minden játszik bele. Ezért tartom a színház, a színjátszás egyik legérdekesebb területének.

A „kiáltványotok” azt ígéri, hogy különleges helyszíneken is játszotok, és az ország kulturálisan elhanyagolt vidékeit is bejárjátok majd.
BV: Igen, mindenképp szeretnénk járni az országot, vagy különleges helyszínekre elvinni az előadásokat. A Vágánybenézőnél a MÁV bonyolult adminisztrációján, bürokráciáján nem tudtuk időben keresztülvinni a produkciót, ezért maradt a MU-ban, de jól működött a belső térben. Vidékre szívesen megyünk bárhová, ha hívnak. Ehhez persze a legalapvetőbb anyagi fedezetre szükségünk van; az útiköltség, ellátás finanszírozására keressük a pályázati lehetőségeket. Foglalkoztat az interaktivitás, a közönség mozgatása is. Viszont csak azért „piszkálni”, az általa megszokottól eltérő helyzetbe tenni a nézőt, mert nincs más ötlet, vagy mert épp az a trendi, nem tartom szerencsésnek, hiszen ezek inkább a formát érintő ötletek. A Bérházban nagyon jó, hogy hagyományos nézőtéren ül a közönség, de próbálkozni kell mással is. Csináltunk már olyat, ahol a közönségnek mozognia, mászkálnia kellett. A következő előadásunk is, a ReHab (sic. Renessaince Habitus), ami a reneszánsz év keretében készül, ilyen lesz. Ehhez sokat olvasunk, tájékozódunk a korról, hogy mit jelent, mit takar egyáltalán a reneszánsz.

Neked van személyes bérháztörténeted?
BV: Én bérházban laktam, úgyhogy több is van. Például a galambokkal kapcsolatban: egy időben az ablakomból mindig lehetett látni egy galambot, de egy szép napon eltűnt. Mindig, amikor láttam, azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha a galambok valójában angyalok lennének, és ők döntenék el, ki menjen a másvilágra. Ezt esetleg rendszeresen meg is beszélhetnék egymással, mondjuk a Blahán. Ezek azok a motívumok, amelyek a fantáziámat beindítják. Vagy az is érdekes, amikor lomtalanításhoz leviszik az emberek a régi holmikat, a fiatalok meg visszaviszik őket az újonnan kivett albérletekbe, úgyhogy minden évben mindenhol ugyanazok a bútorok köszönnek rád. Az is elég abszurd, amikor kinyitod az ablakot, és épp elütnek egy embert, esetleg ég a szemközti ház.

A Szputnyik az elmondottak alapján egy közösség; a múltkor például a Szputnyik ajánlott könyvet egy programfüzetben. Mi a szerepe Bodó Viktornak ebben a közösségben?
BV: A társulat vezetője vagyok, ami felelősséggel jár. Az én felelősségem, hogy megszervezzem a társulat fenntartásához, következő lépéseihez szükséges feltételeket. Egy része ezeknek anyagi, más része szellemi természetű. A posztokra olyan embereket kell választani, akik értik a dolgukat, akik kihívásnak tartják, hogy egy jórészt független csapat ügyeit intézzék, legyen az a gazdaságis, a webszerkesztő vagy a hangtechnikus. A társulat velük együtt jelenleg tizennyolc embert jelent, akik a Szputnyiknál teljes mértékben le vannak kötve. Fontos, hogy mindenki szívvel-lélekkel csinálja az egészet, ne a megélhetésért, hiszen ez arról szól, hogy értelmesen töltsük el az időnket. Képezzük, újabb és újabb feladatok elé állítsuk magunkat a továbblépés érdekében. Még ha hibázunk is, dolgozni kell tovább. Az én felelősségem az, hogy olyan művészi koncepcióval, programmal álljak elő, amivel el tudunk képzelni előre egy év munkát.
A Kortárs Drámafesztivál fiatal kritikusok díját a Bérháztörténetek 0.1 kapta, illetőleg te is most kaptad meg az egyik legrangosabb osztrák színházi elismerést. Ez gondolom pozitív visszajelzés az elképzeléseitekkel kapcsolatban.
BV: Nem szédültünk meg a díjaktól, de persze jó elismerést kapni. Én nem láttam a többi előadást, így nem tudhatom, mihez képest ítélték oda nekünk ezt a címet. Azért egészségesen kell kezelni az egészet, hiszen az ember jórészt a munkával, a kudarccal szembesül. Egy évre tervezünk előre, és ebbe belefér az is, hogy dolgozunk valamivel, és elkészül ugyan az előadás, de nem mutatjuk be. A Holt lelkek például ilyen volt. A négy hónapos próbafolyamat végén úgy ítéltük meg, hogy nem elég jó. Ezen kívül próbáltunk egy verses összeállítást is, aminek a házi bemutatója után úgy döntöttünk, hogy nem visszük sehová, mert olyan, mint egy szokványos előadói est. Nem erőltetjük az elképzeléseinket a nézőre, csak azért, mert színházat csinálunk. A Bérháztörténetek sikeres, tele van, jönnek rá.
A Nestroy-díj az más, a grazi Alice díszlettervezőjeként kaptam Ausztriában. Nagyon szeretek tervezői dolgokkal foglalkozni, helyre rázzák a zabolátlanabb énemet. Ha valami a tervezésben elkészül, úgy is marad. A rendezés mindig nyitott, egy jelenet soha nincs kész, sosem ugyanaz. Márciusban újra visszamegyek, ekkor már az egész társulattal fogok kint dolgozni egy koprodukcióban.

Van még kilátásban egyéb külföldi munka, együttműködés?
BV: Pármában egy workshopon veszünk részt a társulattal. Ez egy tizenkét napos műhelymunka lesz, ami egy közös produkció kezdete is lehet majd. Grazban, ahová meghívtak, a Schauspielhausban hozunk létre egy előadást, gyakorlatilag kiköltözünk majd, és onnan járunk haza az előadásainkra. Ezen kívül úgy tűnik, Kölnbe is eljutunk még az idén.

Ilyenkor felmerül a nemzetközi tájékozódás, megmérettetés lehetősége is.
BV: Nyilván érdemes elemezni, mitől sikeres valami, mi éppen az aktuális, de nem lehet cél, hogy az alapján dolgozzunk. A trendek ezért nem érdekelnek annyira. Másrészt nem kell feltétlenül hangzatos mondatokat tenni egy produkcióba, nem kell mindig valami nagy mondanivaló. Egyszerűen valami érdekeset, vicceset kell csinálni, és működni fog. Ezt én most így gondolom.