„Nagyon jó” – ez az orosz felirat jelentése, ami a minden jóval megpakolt hamburgerreklám mellett világít a József Attila Színház színpadán. Horváth Csaba éjjeli menedékhelyén a rikító sárga, kék és piros színű öltözék és a play-mate nyuszikosztüm nem tudja eltakarni társadalom reménytelen számkivetettjeinek szürke és beteg sorsát, amelyből nincs menekvés.

A fémpult előtt és mögött szép számban összegyűlt tolvaj és utcalány, lecsúszott báró, alkoholista színész vagy a menedékhely tulajdonosai egyaránt nem tudnak mit tenni sem vegetáló létük ösztönös mozgásai, sem a belső és külső romlás, szétesés ellen. Párbeszédeik egymás mellett a semmibe vesző monológok, a céltalanság vontatottságát csak az egymás megaláztatására törekvő játszmák, nyers erődemonstrációk törik meg. 

Szimultán jeleneteik ismétlődő mozdulatok jellegzetes sorozatából állnak: kártyázás, verekedés, ivás. Kórusuk még a vidám hangulatú „Hogyha egyszer sok pénzem lesz” kezdetű örökzöldet is az elvágyódás fájdalmas „munkásdalává” módosítja. Ebben a közegben a távolról jött idegen nem hoz változást, csak annak semmin sem enyhítő ígéretét. Luka (Méhes László) a többiek közt egyfajta McDonald’s bohócra emlékeztet. Mázolt ajkakkal és csíkos zoknival mindenre tudna egy megoldást, mindenkihez van egy-két jó tanácsa, vagy legalábbis szava, hogy a tragédiák sorozata után nyomtalanul tűnjön el. 

Horváth Csaba itteni stábjával Gorkij eredetije mentén jó érzékkel, értőn helyezi el a figurákat a kétségbeesés sűrű mocsarában. Az alakok súlya, sorsa épp annyira foszforeszkál ki a fémes sivárságból, amennyire meghatározzák a viszonyrendszer, a közös történet alakulását. Némelyikük élete így egy-egy beazonosítható címke erejéig vésődik emlékezetünkbe, mint a köpenyesen mogorva lakatosé (Sztarenki Pál), a magát megértetni alig tudó, idegen tatár nőé (Kocsis Judit), vagy akár a szólamváltással görcsösen nevető tulajé (Mihályi Győző). A beteg Anna (Ullmann Mónika) jelentéktelensége ellenére felkavaró halotti körtánccal búcsúzik, a ponyvaregények világába menekülő prosti (Kovalik Ágnes) szomorú elvágyódása is hangsúlyt nyer az előadás végén. Némelyik figura pedig már követhető, bonyolultabb lélek- életstruktúrát, dramaturgiai súlyt kap, mint a szeretőjére féltékeny és férjén bosszút álló tulajné (Márkó Eszter), vagy a fertő ellenére morálisan mégis a többiek fölé kerekedő testvére (Földeáki Nóra). 
Mindemellett a hosszú előkészítés és az utána annál gyorsabban és látványosabban, a ketchup-mustár „moslékkal” összemázolt „üvegfal” mögött kulminálódó, szinte szavak nélküli erőszakos események szálai nehezen követhetők azok számára, aki nem ismeri az eredetit. Hiszen már az alakok beazonosíthatósága is gondot okozhat: sokan vannak színen és kínjukban felcserélhetők, neveik feledhetők. 

Ami nem biztos, hogy megalapozatlanul állítja nehézségek elé a közönséget: Gorkij menedékhelyének szerkesztése a maga korában épp expresszív voltával, szakadozottságával keltett feltűnést, ami egy-két tétel mint a „nem hamis-e a kegyes hazugság” didaktikus vizsgálata mellett épp az emberi individuumok felfoszlását, felcserélhetőségét fedte fel. 

Horváth a fogódzók, mankók kispórolása mellett számos elemet komponál az előadásba, melyek mind-mind külön-külön és egymással összekötve is beindíthatják a nézői fantáziát. Kezdve a zajok hangkulisszáitól a színészek egyenként megtervezett fizikai jelenlétéig, a felfújt McDonald’s bohóc már-már rémálomszerű lengedezéséig, a felfordított katonai priccsek temető fejfákat és oltárképeket egyaránt idéző hangulatáig. 

De szólhatnánk a Horváth-tól talán nem idegen módszerként betoldott „idegen testről” (xxx-ként Blaskó Borbála), aki vézna, szürke egyenruhában vagy testszín tüllben is csont-bőr, fakó igazságként van jelen. Lényege nehezen értelmezhetőségében épp ez. Ő az igazság, maga a sors, a romlás, a vég, a halál allegóriája és talán az ürességé, a semmié. 

A szünet után felolvasott tanmesei „aktuálbetétben” a kültéri padok karfával való elválasztását a hajléktalanok alvóhelyének kiválasztását szabályozó rendelet a leghosszabb összefüggő szöveg a produkcióban, amely Bakó Márta, a József Attila színház alapító tagjának tolmácsolásában majdnem külön tapsot kap. Ennek kapcsán is bogozhatjuk az aktuált a színpadival, ami persze újra megerőltető dolog, mint ahogy az egész előadás telítettsége miatt nem egyszerű falat. 

Mert összességében idegenít el. Mit is kezdhetünk ennyi nyomorúsággal, ami talán egzisztenciális és egyetemleges, de talán mégsem. Talán mégis kor- és rezsimfüggő, mint azt a sokadik tetőpont-tragédia, az önmagát felakasztó színész a szocialistán realistára vett szoborszerű záró képe sugallja.
A rendezés nagyon invenciózus, gazdag, tudatos mű: a szöveget és látványt – középpontban az élő testek fizikumával – helyes arányban váltogatja, és jól vezényli a prózai színészekből valamint a Fortedanse művészeiből össze-álló „ember/anyagot”. 

A redundancia elkerülése ellenére mégis talán túl tömött ez a burger, túl sűrű a ketchup és „nagyon jó” az elvégzett munka. Megfekszi a gyomrot, elfárasztja az „organizmust”, ha nem rágja meg alaposan a „rosszléti” magyar valóságból ide érkező néző. Persze ki mondta, hogy a burger ígérete egészséges és üdvözítő?